Ady Endre

ÁLMODOM...

Álmodom néha
Szilaj, merész, fájó,
De mégis édes álmokat.
Vihar tör rám
Rémes, talán a mindenséget
Fenyegető vad erővel
S én e viharral
Egyedül, mint egy megkövült szobor,
Szembeállok!...

Álmodom néha,
Hogy minden teremtett
Éltemre tör, haragos átkot
Ordít reám
S én mosolyogva,
Kimondhatatlan büszkeséggel
Várom a harcot,
Melyet egy világ,
Egy egész világ
Esküdt ellenem
S melyet úgy fogadok,
Mint egy aljas lelkű koronás fő
Az udvaroncok porba hulló,
Gyalázatos hizelgéseit!...

...S álmodom néha
A legmerészebb, legszebb álmot,
Dalaim egy világ fülébe zengnek
S hangoztatják a megváltásnak
Szent, égi szózatát
Egy megtévedt nagy világ előtt.
Hangjára hangos, bús zuhanással
Omlik a porba hazug bálványok
Százezere
S avult, buta korlátok,
Melyek elzárták a világot
Egy világtól,
Recsegve dőlnek össze.
S én, míg a pusztulás közt
Jós szemekkel látom,
Mint áll elő egy jobb,
Tisztább világnak
Zöld hajtása a romok közül,
Szivem megnyíl
S fenséges érzés hatja át dalom,
Melynek refrénje
Messze, messze száll
S mint a megváltásnak
Új evangéliuma
Áthatja a világot
E szózat:
Diadal! Diadal!...

...S álmaimból
Otromba zaj riaszt fel.
Köröttem régi minden s undorít.
A megváltásról, a diadalról
Lázas álomban álmodtam csupán...
Szivem teli ugyan,
De mi belőle felsír, felszakad,
Nem egy világot
Újjáteremtő diadal-ének,
Hanem a lebilincselt erő
Tehetetlen, bús zokogása...