Ady Endre

HARCOS GYULAI PÁL

Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.

Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke
S vérbeli magyart megölne a béke.

Hát ő verekszik, bevágtat a bajba
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.

Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot
S a sorsvivők el nem mehetnek.
Hol álom-pipák ős füstje kavargott,
Szivig és csontig vinni kell a harcot.

Mindegy minden más: harsogjuk a vádat:
»Álmos magyar, nézz be lelkedbe
És válogasd meg minden prófétádat«
S el ne felejtsük az »üsd, nem apád«-at.

Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.

S te mégy előre avagy mennek mások,
De nem hagyunk halálos békét
A magyarnak, míg lelkes csatázások
Vérében földje bujára nem ázott.