Ady Endre

MÁR ELŐRE RENDELTETTEM

Álom-mázsát hordok magamban
S mint ragyogó, súlyos kisértet
Nézegetem a maiakat
És imádkozva látok, mérek.

Ha mikor én álomba botlok
(Nehéz az álom mostanában),
Mindig aféléket képzelek,
Hogy az Élet ízlik a számban.

Hogy az Élet ízlik a számban
S szivem vérétől messze-messze
Csörgedeznek kicsi patakok
Én szivemnek vérével festve.

Valahol mintha fönt-fönt volnék,
Érc-oszlopok s gránit-bálványok
Szilárd talpazatát érezem:
Valamely Isten-fejen állok.

Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bízok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek
Áradt tavasz-vizekként bőven.

Valamely Isten-fejen állok,
Mert így birom a bírhatatlant,
Mert így birom el a szívemet,
Ezt a jó és mégis rossz katlant.

Testem, ez a szent, kényes szerszám,
Mint valami ördöngős posta,
A Most-Idők rémületeit
Előre és magával hozta.