Arany János

A CSABA-TRILÓGIA ELSŐ RÉSZÉBŐL

Első ének

Átilla és Buda

A mult idők homályán megszólal egy rege,
Mint elhaló mennydörgés, fülembe éneke;
Mint nagy vizek morajját, melytől zúg a vadon,
Vérrel folyó napok bús panasszát hallgatom.

Immár egész Hunország két fő alá juta,
Ketten uralkodának Átilla és Buda;
Országlatuk dicsően és boldogan telett,
Ragyogva mint nap és hold, köz-csillagok felett.

Miként a támadó nap, vitéz Átilla volt,
Mellette Buda fénylett, szelíden - mint a hold
Testvéri jó'karatban egymáshoz éltenek
Hosszú időn keresztül, mint hű, igaz felek.

Lám mert, hogy Bendegúz már vala igen koros,
Tekintetén az évek rozsdája sokszoros;
Fiának a hatalmot, Révának engedé,
S az ősi honba tére, Etel folyam megé.

De Réva gyorsan elhunyt, nem is hagyván magot,
Föl- és letűnni látták, mint hulló csillagot;
Helyére a középső fiú hágott, Buda,
A nép ohajja szárnyon emelte őt oda.

Szólt ekkor Átillához Buda jó fejdelem:
Nehéz sor ez magamnak, jövel s oszd meg velem:
Én majd a pálca lészek, te légy, öcsém, a kard. -
Vesztére lőn utóbb is, mit jó végből akart.

Megoszták a hatalmot, a méltóság jelét,
Buda király öccsének átengedé felét;
Nem gondolá, hogy ezzel saját fényének árt,
Mint láng, ha gyúl a lángról, nem tészen abba' kárt.

Kilenc évig dicsően uralkodának így,
Nem bujtogatta őket áruló és irígy;
Buda király hon űle, mint kasban anyaméh,
S Átilla el-kirajzott a négy égtáj felé.

Zsákmánnyal a köpűbe rakodva tért haza,
Nép-számra martalékot, fölös szolgát hoza,
S a fejedelmi zsákmányt, elosztva kétfelé,
Választani raká mind Buda király elé.

Arany, ezüst, becses kő, gyöngy mint a jégeső,
Nyuszt, hermelin, szövet, mit a perzsa, hindu sző,
Nyájánt barom s arab mén, rakott málhás tevék,
Rabszolga és szolgáló: e volt az osztalék.

Örűlt e szép vagyonnak a jó király Buda,
Nem tudta kincse számát, - alig: hány garmada?
Ellenben öccse, látszott, hogy nem kap a sokon:
Budának külde mindig egy részt ajándokon.

Más részt a hun vezérek, a törzsnagyok között,
Vagy aki hősi tettel harcon különbözött -
Eloszta bőkezűen; és termő fa gyanánt
Kincsét ezer kis ágon hullatta egyaránt.

Ő, mint sas puszta szirten, kevéssel érte be,
Hév-, munka-, éh-, szomjtörő vala, mint gyors teve;
Szerették is hadanként vitézi, nem csoda. -
Im így uralkodának Átilla és Buda.

Második ének

Átilla vadászni megyen

Egyszer, midőn Hunország karját pihenteté,
Nyáját a harci ember békén legelteté,
Átilla nagy parancsot Zoárd vezérre küld,
Hogy a had véres kardját járassa mindenütt.

Miként a kóbor villám, a véres szablya járt,
Nem tudta senki a célt, nem maga se Zoárd,
De, mint vihar szelére a meglapult habok,
Úgy támadának élre a nyugvó csapatok.

Ez nyergel, az lovat fog, amaz sátrát szedi,
Ezt már vasing, amazt vért, sisak, paizs fedi;
Itt még gyül, ott menőben hullámzik egy csoport,
Vonszolva hosszu farkat, a földi lomha port.

Duna-Tisza közé; hol a lusta Zagyva foly,
Mindenfelől az ember tolong, mint hangyaboly;
A Zagyva és a Tarna, mely együvé siet,
Alig győz már italra adni elég vizet.

Térség van e folyók közt, a téren egy halom,
Melynél a Mátratőig nincsen magasb orom:
Átilla most e halmon üté fel udvarát,
Tornyos, tetős, rovátkos palota-sátorát.

És külde jó Budához, Szikámbria felé,
Vadászni hogy lejőne, bátyjának izené,
Múlatni és vadászni, szemlélni a hadat,
Mátrában és a Bükkben megűzni a vadat.

Fel is készűle immár a jó király Buda,
Csupán egy éj halasztá az indulást oda,
De szemeit lehunyván, megnyilt a léleké,
S az álom, melyet láta, minden kedvit szegé.

Úgy tetszett néki mintha öccsével egy vadon
Pusztába' gimet űzne, szilaj vadászaton,
Mikép Hunor s Magyarról az ének hirdeti,
Kikitől eredt a húnok, s magyarok nemzeti.

És - mint az álom szokta, hogy mindent összesző, -
Úgy tetszett néki, mintha nem is ő volna ő,
De mintha öccse Húnor, s ő lenne hős Magyar,
Ahogy regében hallá, hímet belőle varr.

Együtt nagy Ázsiából, sivatag téreken,
Üznek vala gyors gímet, röpűlö méneken;
Kubán folyása mentén a kis vadász csoport
Hajtá a könnyü szarvast, mint szél a könnyü port.

Majd eltünék; Meótisz mocsárai között
A vad, mikép eltünni látunk üres ködöt,
Mely puszta semmivé lesz, alig szemlátomást,
Nem hagyva foltot égen, nem a földön nyomást.

Hogy változék az álom, Meótisznak kövér
Szigetjén megtanyázott vala a két fivér, -
Száz és nyolcad magokkal, mint a dal hirdeti,
Kiktől a hún s magyar nép száz és nyolc nemzeti.

Erdő, mező, lapály, rét, kies völgy és halom,
Piros gyümölcs, madár, hal, szelíd és vad barom,
Minden volt a szigetben: csak egy volt a hiány:
Kiben szivök örüljön, nem volt asszony, leány.

Vadonba, martalékra (az álom így hazud),
Ösméretlen vidékbe vivé őket az ut,
És - mint ha pásztor éjjel az égen hall zenét, -
Hallják el-elcsapódni sípok, dobok neszét.

Majd a berek leányit, fehérlő sátorok
Alatt, vigan találják (mint énekben forog),
Múlatni, férfi nélkül, danolni, lejteni,
Szépségöket egymástól nem igen rejteni.

Mint gyors madár a pillét, hamar felkapkodák,
Nyeregben szűzi testök szívhez szorongaták;
Hosszú hajok bucsúra lengett hazafelé; -
Száznyolc levente közzül kiki párját lelé.

Dúló király leányi ketten valának ott:
Hunor s Magyar rablá el e páros csillagot,
(Azaz, váltott személyben, Átilla és Buda);
Véletlen Átillának nem a szebbik juta.

Erővel a Budáét magának foglalá,
Buda király a szép nőt erősen fájlalá:
"Nem úgy öcsém! kiálta, Hunor se tette azt:
Nem rablá el Magyartól nejét a szép Tavazt.

"De Hajnával beérte, ki néki szűlte Bort,
Kitől hosszan lehozzuk a fejedelmi sort -"
Még szólna, de szívére, mint egy lidércnyomás
Nehézkedett az álom, a szörnyű látomás.

***