Arany János

A CSABA-TRILÓGIA HARMADIK RÉSZÉBŐL

Első ének

Átilla meghal

A mult idők homályán megszólal egy rege,
Átilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
Egész nemzet bukását ez egy halál miatt.

Lám mert, hogy Etelének hív nője meghala,
Öt évig Ildikóhoz be nem megyen vala,
Öt évig a szerelmet nem ösmeré szive,
Gyászolván Ríka asszonyt, kit Isten elveve.

Szerette Ríka asszonyt, önön szép s jó magát,
Szerette méhgyümölcsét, a szöghajú Csabát,
Dacára Ildikónak az asszonyt kegyelé,
Magasztalván, fiáért, minden hölgyek fölé.

Tudnillik, a jövendő előtte nem titok,
Kimondva rá a jóslat: "Etele bukni fog,
De majd országa romját megépíti Csaba."
Fiát ezér', anyostul, szerette az apa.

Hogy aztán szíve többé nem horda régi gyászt,
Egy szép királyi szűzzel inneple újra nászt:
Mikoltának nevezték. Állott a vígalom:
Hej! nem volt a világon több ily lakodalom.

Huszonnégy koronás fej, kiket megbuktatott,
Tőn az napon körűle fényes szolgálatot:
Ősz Detre is azok közt, Hildebrand, Alarik,
Valamér, Odoáker, Edekon, Ardarik.

Jelen volt a királyné, elűzött Ildikó,
(Krimhilda volna máskép, de tetszősb így a szó);
Hozzá Etelnek nyájas hivó parancsa ment,
Azér, mind udvarostul, a nászra megjelent.

Kétszáz nemes leányból állt a kisérete,
Fejdelmi vér a legtöbb, királyok nemzete;
De háromszázat, ékűl nyert a szép új ara,
Ríkának ugyanannyi volt egykor udvara.

Ott vígan összegyűltek a húnok főbbjei,
Átilla csarnokában, fiai, hölgyei;
Sok rendbeli követség, sok fejedelmi túsz,
Kiktől magas Etelvár gyöngyben s aranyban úsz.

Künn a tábor, hadankint, megűli a gyepet,
Lakván, egész országúl, menyekzős ünnepet;
Mint a Tisza virága, a nép oly számtalan,
S mintha csak egy nap élne, oly széles kedve van.

Délig csatát színlének, kegyetlen harcokat,
Mint álom újrajátszik ímetti dolgokat;
Evés, ivás, dal és tánc, nagy állt be délután
Kivűl a sátorokban s a száztornyú Budán.

Harminc nap a menyekző fog ott eltartani,
Harmincat a herész is utána toldani,
Harmincat a kárlátó: kilencven napra megy:
- Ki mondta volna reggel, hogy nem lesz több, csak egy! -

Hiába küldte Isten csodás intő jelét,
Vakság lepé meg az nap királyi Etelét;
Tompult örömnek adta szivét; se lát, se hall:
Mint legvakabb a hőség, midőn gyűl a vihar.

Hiába hogy ledobbant Turul tátos lova,
Nevetve szól a hírre: "soha bizony! soha!"
Mint feljövő nap, fordult a vígadók felé,
Arany kelyhét mosolygó ajkához emelé.

Éjfél után, hogy eljött az álom ideje,
Benső lakába indult Átilla és neje;
Megbotlott a küszöbben a hölgy, és megpihent:
Akkor sem vette észre Átilla, mit jelent.

Már csendes álom őrzé az élők nemzetét,
Kimérte a halandók gyérebb lehelletét;
Vígságban eltörődve a húnok gyermeki,
Budán és a mezőben aludt immár kiki.

De Ildikó nem alvék, nem ő csupán maga,
Kemény volt egyes ágya, szép bársony pamlaga,
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszu hamvát felszítja fris jelen.

Eszébe jut hazája, távol Burgundia,
Eszébe férje Szigfríd Szigmund dicső fia,
Kit bátyjai (a gyávák!) elárultak gazúl,
Kiért, hogy bosszut álljon, megvált onnan hazúl.

Másodszor Átillának kezét hogyan adá,
Mivel Szigfríd halálát így megtorolhatá;
Meg is torolta szörnyen: nagy volt Budán a baj:
Testvéri ott veszének, s a nibelungi faj.

Eszébe jut hatalma, mely eleinte volt,
Amig Átilla kedve Ríkához nem hajolt;
Eszébe Aladár is, kegyből-esett fia,
Kinek majdan Csabát kell, öccsét, szolgálnia.

Vevé első urának szekrényből fegyverit,
Csókolja, mintha bennük ott volna Szigferid;
Mért is dobá nevét el? s nem halt meg özvegyen?
Azért, hogy Etelének szolgálója legyen?...

Elhunyt férjét ohajtva midőn így rakogat,
Kezibe, most először, a ködsüveg akad;
Szigfríd viselte hajdan, s ha ebbe öltözött,
Látatlanul jön és megy vala ezrek között.

Egy gondolat!... fejére a süveget teszi,
Látatlanul a csarnok felé utját veszi,
S megcsalva könnyü lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.

Töredék az I. énekből

(A 25-65 verssorok, más fogalmazásban)

Jelen volt a királyné, a német Ildikó,
(Krimhilda volna máskép, de tetszőbb így a szó);
Hozzá Etele nyájas, hivó parancsa ment:
Azért, mind udvarostul a nászon megjelent.

Tündérvilágnak hinnéd a csarnokos Budát,
Fény, szin, zaj lelkesíté a nászi palotát;
Benn a király mosolygva, - ruhája dús bibor,
Gyémánt s arany kehelyben előtte drága bor.

Előtte a menyasszony, miként egy napsugár,
Mint tükörrel vetett fény, - táncot libegve jár;
Szépségin összeolvad, szeméremmel vegyest,
A szűz lélek szerelme s a habzó vérü test.

S ülvén királyi székben a vőlegény, Etel:
"Járjad", kiáltja, "járjad, te, kin szivem legel!"
Egyszerre szívja lelke, miből egy is megárt,
Szemével a szerelmet, ajkával a pohárt.

És Ildikó megosztja urának örömét,
Mosolygva szép Mikoltán jártatja kék szemét,
Szelid hunyászkodással urának egyre tölt; -
Hozzá is a király ma nyájasb, mint azelőtt.

Éjfél után a bajnok ágyasházába tér,
Éjfél után a hősek vigalma véget ér;
Sulyát a hosszu napnak növelte hosszú est,
Törődve annyi kéjben, álomra dől a test.

Egy lanyha nyári szellő minden szemet lezárt,
Bágyadva éjt az égről a csillag is sugárt,
Az őrtüzek szunyadnak a palota körül,
Az őr is mind paizsra vagy lóserényre dül.

Ám Ildikó nem alvék, nem ő csupán maga,
Kemény lőn egyes ágya, szép bársony pamlaga:
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszú hamvát felszítja fris jelen.

Második ének

A menyasszony ébredése

Egynémi, vad sikoltás hangzott hajnal felé,
A boltok néma csendjét háromszor átszelé,
Mint éji bús madárhang, mely vészt s halált rikolt,
Midőn a szörnyü tettre fölérze szép Mikolt.

Hallá ezt künn az őrség riadó csapata,
Nyilallásként ez a hír a főkhöz elhata;
Meghallá a kerek föld s az ég, a nagy, örök,
Hogy Átilla király már csak hitvány földi rög.

Mert a világ négy sarka megrázkodott belé,
A csillagok ijedten futkosnak lefelé,
A szolganépek arcán halálszin látható,
S a hun szivek keserve - az nem kimondható!

Legottan, hogy először támadt a riadás,
Zoárd nagy húnvezérhez röpűle híradás,
Bulcsú, Zoárd, a táltos, a kádár megjelent,
Fáklyával e négy fő hun a palotába ment.

Vérében a királyt ők az ágyon ott lelék,
A földön is aluttvér tóval sötételék;
Döbbenve a négy fő hun az ajtóban megállt,
Elgondolhatta bezzeg: csak ember volt tehát!

A hölgy fel sem tekinte, zokogva sírt külön,
Remegvén gyönge teste, mint harmat a füvön;
Nem tűrheté ezt Bulcsu, kivonta pallosát,
Emelte a királyné fejére nagy vasát.

De visszarántva Zoárd: "megállj, embertelen!
Megállj - kiált - ez asszony, nem látod? bűntelen!"
Hogy, mint esett? előbb is akarják hallani,
S Mikolta bátorodván, így kezde szólani:

"Hogy mint esett - zokogta - azt tudnom kellene,
Én voltam a teremben, és senki más, vele;
De mély álomba estem, semmit se mondhatok:
Oh, öljetek meg engem! a vétkes én vagyok.

"Csak azt tudom, hogy egyszer nyöszörgés hallatik,
Az én uram - gyanítám - rossz álmot alhatik:
Felköltsem-é? - kinyújtom és vérbe hal kezem.
Így volt. Egyébre aztán nem is emlékezem.

"Miér' kellett az éjjel álomba esnem így!
Mindég oly ébren szoktam szunyadni és nem így:
Testvéreim között a tenger zöld szigetén,
Király atyám lakában, legébrebb voltam én.

"Hárman valánk testvérek, én, Mirha és Lele,
Mi hárman egy terembe szoktunk fekünni le,
Fekünni, de az álom sokáig elkerült:
Jaj is volt a leánynak, ki tán elszenderűlt!

"Hányszor megloptuk ágyán a szunnyadó Lelét,
Csiklandva pávatollal arcát, vagy kebelét!
Minő játszás, nevetség támadt köztünk ezen!
Éjfél után ha ért ránk álom, nagy nehezen.

"De én nem látom őket, édes testvérimet,
Többé velök nevetnem, játszódva, nem lehet;
Azt kérdenék: Mikolta, hát férjed hol vagyon?
Szegény, miér' aludtál mellette oly nagyon?

"Kinek lennél, Mikolta, e földön már neje?
Miféle gyászt viselnél, Átilla özvegye? -
És e beszéd úgy fájna, úgy fájna majd, tudom:
Jobb nékem is urammal elmenni egy uton!

"Csupán e tiszteséget kérem ma tőletek,
Hogy, bár méltó vagyok rá, most meg ne öljetek,
Hogy Etelét kisérnem önként szabad legyen,
Mint hű özvegy, ki önként ura után megyen."

De Bulcsu, meghajolván a gyenge nő fölé
"Isten az éjet - úgy mond - álomra rendelé:
Nem vagy bünös, királyné - világos ez nekem -;
Ártatlan vagy, galambom; ne reszkess, gyermekem!

"Kár volna még halálra elszánni tenmagad',
Virágjában letörni szép ifjuságodat,
Fehér öled feldulni, mely még nem volt anya,
Melyért még sok szerelmes ifjú sohajtana.

"Ámde, ha véred hull is Etel király felett,
Annál ugyan e földön nem ér szebb tisztelet:
Neveddel a világot betöltöd, mint egy hős;
Örül, mikor dalában említ, a hegedős.

"Rövid az út, királyné, mely visz uradhoz át:
Rövid nap serlegébe töltesz kámot, bozát,
Midőn szilaj csatáktól, vadászattól pihen,
Te, lábához simulva, szolgálod őt hiven."

Igy monda Bulcsu. Erre Mikolta nem felelt,
Könyhullató szemében mosolygás fénye kelt,
Nyujtotta gyenge karját a fő táltos felé,
Magát az áldozatra örvendve szentelé.

És Torda elvezetvén a szép királyi nőt,
Liliom szín fehérbe felöltöztette őt,
S elrejté, hogy ne lássa halandó vizsga szem,
Mig majd a nagy királynak temetése leszen.

Harmadik ének

Zoárd tanácsa

Nem ült ám renyhe gondban Zoárd, a hunvezér,
Siratni gyáva könnyel a tettet rá nem ér:
Előbb is megkerűli a tornyos palotát,
Megnégyszerezve kívül az őrállók hadát.

Aztán sietve külde mind a három kapun:
Buda körül hogy állna, mint egy erdő, a hun,
Fegyverben éj- s naponta, lóháton a nyereg,
Így várja bé parancsát a fennálló sereg.

Egyszersmind a kiáltók kiáltsanak jelet
Egész birodalomban, mint a gyors képzelet:
Hogy mindenik szabad hún, fő, vagy köznép legyen,
Legott gyűljön hadastul a rendes gyülhelyen.

Tudnillik ezt először Átila rendelé
Hosszú láncban kelet, dél, éjszak, nyugat felé,
Hogy ember ember ellen, mint őrszemek sora,
Budától a határig ne szűnne meg soha.

Mint hancsik a mezőben, áll egy-egy híradó,
Amennyire kiáltás ereje hallható,
És mint kakas, szomszédját ébresztve a falun.
Adá tovább a jelszót egymás között a hun.

Zoárd pedig azonnal a palotába tért,
Ottan lelé a kádárt s kemény Bulcsu vezért.
Ősz Torda is belépett; döbbenve álla meg,
Mintha urát először most látta volna meg.

De Bulcsu a vértóban, melytől az ágy setét,
Megforgatván szemének gyilkos tekintetét:
"Mit habozunk", kiálta, "vagy meddig habozunk?
Ha nincs erőnk segítni: van rettentő boszunk!

"Egy, ami én előttem világos, mint a nap:
Hogy ezt nem hún, szabad vér, - ezt tette szolga, rab;
A hún, kicsinye nagyja, szerette Átillát,
Imádva, mint az Istent, nem félve, mint nyilát.

"De sunnyogó királlyal e vár mindig tele,
Rájok nemes kegyelmét pazarlá Etele:
Ez a hálája, itt van! ez a jutalma, lám!
Ó, nagyszivű királyom! beh mindég gondolám!

"Ki fogja megtorolni méltóan estedet?
Vérrel beundokított fejdelmi testedet?
Szemed fényes hatalmát, mely már sötét, hideg?
Vitézségét karodnak, mely már szakadt ideg?

"De, ami bosszuállás hatalmunkban vagyon:
Igaz torod megűljük az idegen fajon;
Mind bűnös a fakó szem, és mind a szőke arc:
Vér van köztünk s közöttök, élet-halálra harc!"

Így szóla Bulcsu. Erre felelt agg Torda bölcs:
"Megillet-e nemes bú téged vezéri hős?
Mindegyik hun szivéből szóltál - s azon felyül
Etel királyi húgát, Arát, birod nejül.

"De tudja Isten, hogy lesz. Kettős az a dolog,
Ha egyfelől tekintem - vagy arra gondolok -
Ó! mindenkép halálos nekünk ez a halál:
Elromlunk, nemzetestűl, ha a jóslat megáll."

Itt elhagyá zokogva s nem szólhatott az agg,
Rázkódván ősz szakála, mint ki szörnyen kacag;
Megütközve tekinté mind a három vezér:
Minő jóslat - kiálták - az, amiről beszél?

"Midőn elhunyt - viszonzá - a jó király, Buda,
Öccsével, Átilával történt ilyen csuda:
Egy szép kies mezőben verette sátorát,
Kisded halom högyé, mint fejdelmi koronát.

"Akkor volt ez, hogy Isten csodás kardját lelé,
Mely kezdetben jövendő hatalmát jelelé;
Majd bátyjáról gonosz hirt lehete hallani -
És a király megindult világ-hódítani.

"Övé volt már az éjszak, övé a napkelet,
Indúla fegyverével megbirni a delet:
Görög földjére ronta, mélyen nyomult belé,
Ott, mondom, egy mezőben tanyáját emelé.

"Arannyal volt a bársony hímezve gazdagon,
Maga a sátor állott vert arany rúdakon,
Gyémántos foglalóit szorítá érc-csavar:
Nem egykönnyen birá azt feldönteni vihar.

"S im hirtelen - nem ingott se fű, se falevél,
Déli álmát szunyadta minden fuvóka szél,
Elfúladt a hőségben az ég lehellete,
A legkisebb pehelyszál békén pihenhete;

"S egyszerre, ím, a sátor, derült, fényes napon,
Mint sokszinű buborék eltűnik a habon, -
Egyszerre csak leroskad Etele sátora,
Hogy ollyat földi ember nem látott még soha.

"Remegve a hatalmas nézett az ég felé;
Nagy gazdag áldozattal Istent engesztelé:
De nem csapott fel a láng merészen, könnyedén,
Mint sárkány mászott a füst a föld felűletén.

"Egyszersmind Isten akkor súlyos igét ada:
»Hogy elvész mind személye, országa és hada;
Csupán egy, kit nem ismer, élő fia pedig, -
Az megmarad, s hatalma ujan emelkedik.«

"Most a rettenhetetlen, hallván e jós igét,
Döbbenve forditá meg hadrontó seregét,
Győzelme fele-utján megtére; ám jövet
Száguldva ért elébe hazulról egy követ.

"Örömhirrel köszönt be, (Átila is vidult):
Királyné, Ríka asszony hogy már megszabadult
Egy szép fiúval. Ez lőn a megjósolt Csaba,
Kit, fiai közül, még nem ismert az apa.

"De többé mégse hallók nevetni Átilát,
Hordozva nagy szivében a végzetek nyilát;
Csabára láttuk néha kissé mosolygani. -
Azonban ujra indult világhódítani.

"Háromszor még azontul, hogy e jóslat kele,
Érezte Isten ujját megdöbbent kebele:
Egyszer a Lek vizénél, hol ama csoda-nő
»Vissza, Etel!« kiálta, - s nem mert átkelni ő.

"Másszor, hogy Katalonnak mezején folyt a vér,
Hömpölyge gyászos árján ember, ló és szekér;
Nyeregből ott magának máglyát emeltetett,
Azt híve győzelmében, hogy már legyőzetett.

"Harmadszor, Róma ellen hogy vitte harc-vasát,
Tőbül kivágni készűlt a világ városát:
De kardos ősz, csikorgva, fölötte megjelent,
S megtérve a kapuktól, Átila visszament.

"Ó, mondom én, halálos nekünk ez a halál!
Ím bételik a jóslat - nagyon, nagyon talál:
Itt fekszik a bizonyság -" tovább nem szólhatott,
Ősz Torda nagy keserves sírásra fakadott.

Mint nyári lanyha esső, szeméből folyt a köny
Aláperegve tisztes szakálán, mint a gyöngy;
Hallgatva jó-sokáig a három fő hun állt,
Búsan hol egymást nézve, hol a nyugvó királyt.

Végre szavát emelve Zoárd főkapitán
Fölegyenesödék, mint növény a vész után:
"Mit ér a bánat," ugymond, "vagy dőre lobbanás?"
Istené a jövendő, emberé a tanács.

"A megtorlást bizonnyal ohajtja mindegyünk:
De vajh mikép nyomozzuk? és boszút kin vegyünk?
Mert egy-két tolvaj szolga halála itt kevés:
Nagyobb dolog van itten, nagy összeesküvés!

"Megvallatám az őrsöt: mind olyan, mint a vak:
Bejőni vagy kimenni senkit se láttanak;
De bár, teszem, kerülne egy-két gaz cimbora:
Ez-é nagy Átilának méltó boszú-tora?!

"Ez-é a visszatorlás, mit szelleme ohajt?
Mely égi sátorában kiengesztelje majd?
Ó, vérnek itt özönnel áradni kellene,
Mégsem vón' megtorolva Átila szelleme!

"Nem mint bajnok, dicsően, esett el a csatán,
Nem nyúgodott le, mint nap, piros vénség után,
Orozva, böcstelen tőr ejté meg a királyt:
Méltóan ki torol meg ily méltatlan halált!?

"Talán hogy bűnös a gót, és mind a szőke arc:
De jaj! vesztünkre válna most egy belföldi harc:
A hun szivét lesujtá réműlet és iszony:
Hamar fejünkre telnék ama jóslat bizony!

"S én nem tudom, ha népünk, hallván az igazat,
Hogy így bukott el a hős, mint véres áldozat...
Én nem tudom, mi lenne. Árúló aki fél:
Mert lám a fű is hajlong, bárhonnan fú a szél.

"Ha elfogy a nap és hold, vagy a föld méhe reng,
Megbódul a közember, feje mingyárt kereng,
Bujtó temonda támad, zavargás, pártütés:
Mit nem csinálna köztük egy ily villámütés!

"Talán épp' erre várnak az összeesküvők,
Zavarosban akarván halat fogdosni ők;
De már kezemben a fék, az összes hadi rend:
Alig - mondom - merényök ha késő nem leend.

"Siessünk hát betöltni a végzet nagy szavát:
Királlyá tenni gyorsan távollevő Csabát,
Számára én az ország hatalmát fölveszem,
S ha megjön tenger elvből, kezébe leteszem.

"De négyünk közt maradjon eskü alatt titok,
Hogy Etelét galádul végzé ki orgyilok:
Így mind a hun kevésbbé ijed meg és haboz,
S nem tudva mire vélni, megretten a gonosz.

"Azt költsük, hogy szivében felpattanván az ér,
Álmában elborítá lehelletét a vér;
Könnyű lesz eltörölnünk a gyilkosság jelét,
Megtisztelvén sebekkel dicső nagy Etelét."

Mindnyájan ott helyeslék amit Zoárd beszélt,
Dicsérve szép szavakkal a gondos hun vezért,
Véresküvel a titkot őrizni fogadák:
Vérök az Átiláé közzé lecsorgaták.

Legyen tanúja, mondák, amely éltet, az ég,
A fáklya, mely kezökben sugáros fénnyel ég,
A tiszta áldozat-víz, mely ott edényben áll,
A föld, amelynek porába majdan Etele száll;

Hogy, mint a puszta légben a szózat elenyész,
Tűz által a veszendő, füstbe, hamuba vész,
Mint vizben elmosódik minden salak, szemet,
S a néma föld felejti, mit gyomrába temet:

Úgy törlik el bizony, a titok minden szavát,
Felőle értesítni úgy nem fogják Csabát,
Nehogy boszúra keljen apáért a fiú,
Nehogy romlást okozzon egy belső háború.

Erre ősz Torda táltos, meg a kádár Szabolcs,
Etel sebét lemosták, fehérre mint a gyolcs;
Forrás vizével a pap öblinté szennyeit,
Hozzá, mint hegyi csurgó, csurgatván könnyeit.

Negyedik ének

Átila terítőn

Immár az áldott szép nap feltünt, a szín-adó,
Világot ékesítő, sötétség oszlató,
Búbánat üldözője, halandók öröme,
Sziv-lélek bátorító, az égre feljöve.

De a hunok szemében fénye halotti gyász,
A szép kies világot borítja sárga máz,
Mint napfogyatkozáskor, idétlen félhomály;
Búsan szédelgenek, mint pásztor nélkűli nyáj.

Gyűl a királyi lakhoz tengernyi népözön,
Áradva minden utcán, térhelyen és közön;
Elképedt arccal egymást alig hogy ismerik;
Csend vagyon: a közös jajt említni sem merik.

Egyszerre most Zoárd a kaput felnyittatá,
Fekünni a királyt benn sok ember láthatá,
Láttára tompa jajszó, nyögés keletközött,
Tovább-tovább morogván a tenger nép között,

Zoárd pedig siratja Etelét hangosan,
Mint egy sívó oroszlán, üvölt magánosan;
Karddal megvérzi arcát, elmetszi fürtjeit;
"Ó, én uram, királyom, miért fekszel te itt?

"Avagy miért nem inkább sebekkel a csatán,
Mint illik a vitézhez erős harcok után?!
Miért hogy csöndes éjjel szakadt, meg vér-ered?
Egy karcolás sem érte vitézi kebeled?

"Ne menj az ős elődök dicső honába így:
Hunorhoz és Kevéhöz sebet mutatni vígy:
Fogadd gyarló kezünktől ezt és még egyszer ezt..."
Szól s a király szivébe hegyes acélt ereszt.

Ősz Torda nem különben és Bulcsu, a derék,
Átila barna bokros mejjét átalverék,
Vérkönnyel tele sírták a holt sebek helyét,
Így eltörölve szépen a gyilkosság jelét.

***