Arany János

A DAJKA SÍRJA

A dajka sírján egyszerű halom,
Csekély fatörzsök áll emlékjelül;
Fekszik külön, temető-oldalon,
Virágzó tüske, zöld pázsit, körül.
Felette a lágy szél suhogva jár,
Szines pillangó, beszédes madár.

Megszáll az alkony; áttetsző homálya,
Mint könnyü fátyol, leng a sírokon;
Borulni az agg nő fejoszlopára
Eljő unoka, gyermek, vagy rokon;
Nem rokon az, nem magzat, unoka:
Két úri hölgy a sír zarándoka.

Két úri szép hölgy. Onnan jöttek el,
Hol legvirítóbb az élettavasz,
S örömmadár víg füttye énekel,
S zöld lomb között még nem sárgul panasz...
Hogy emlegetnék s megkönyeznék, sírván,
A hű cselédet rideg, puszta sírján.

Mijök volt nékiek az agg cseléd?
Miért emelnek ily élő emléket?
Adott-e az mást, mint béres tejét?
Talán még azt se, csak hitvány meséket.
Felejtve régen játék, dal, mese:
Hű szive az, mi nem lesz sohase.

Oh szép, mikor feledség-nyomta földbül
Kisarjad a szív, az elporhadott,
Mint rom felett a repkény ha kizöldül -
És kegyelet sír rája harmatot!
Oly szép, de ritka...! Pedig a szivér'
Nem jutalom a hitvány szolgabér.

A dajka sírján egyszerű halom.
Född el, virágzó tüske, puha pázsit;
Dúdolj fölötte lanyha fúvalom,
Dalokkal édesitsd szunnyadozásit;
Mondj szép regéket, sokszavú madár:
Színes pillangó, lengj álmainál!

(1851)