Arany János

A ZRINYIÁSZ NÉPIES KIDOLGOZÁSA

Első ének

Én, aki ezelőtt ifiú elmével
Édes szerelemnek játszottam versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár Mars-nak hangosb énekével.

Fegyvert s vitézt zengek, ki török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimán rettenetes karját,
Akinek Európa rettegte szablyáját.

Múzsa! ki nem földi rothadó laurus-ból[1]
Viseled koszorúd, nem is gyönge ágból,
Hanem mennyei, szent, fényes csillagokból
Van kötve koronád, holdbul és szép napból;

Te, ki szűzanya vagy és szűlted uradat;
Aki örökkén volt, s imádod fiadat,
Úgy mint istenedet és nagy monarchádat:[2]
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.

Adj pennámnak erőt, irhassak úgy, mint volt,
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

Engedd meg, hogy neve, mely most is köztünk él,
Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az, ki istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

Az nagy mindenható a földre tekinte,
Egy szemfordulásból világot megnézte,
De a magyarokat főkép észrevette,
Nem járnak oly úton, mint fia rendelte.

Látá a magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az istent hogy imádna bálványt;
Csak, - szájára mikép eressze a zablát,
Csak azon van, mikép tölthesse meg torkát.

Hogy ő szent nevének nincsen tiszteleti,
Fia szent vérének köztük becsűleti,
Jó cselekedetnek hogy nincsen keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti,

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes bujaság, fene rágalmazás,
Lopás, emberölés, és örök tobzódás.

Megindult ezekért méltón ő haragja,
Az Mihály arkangyalt magához szólítja,
Kemény haragjában ígyen parancsola:
(Ő szentsége előtt árkangyal áll vala.)

"Nézzed, ama kemény nyaku s kevély szittyák
Jó magyaroktól mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hitet lábok alá nyomták,
Gyönyörködnek különb-különb vallásoknak.

"Pedig, bár tekintsd meg keresztyén világot,
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót,
Kihoztam Szittyából, mely nekik már szűk volt,
Az én szent lelkem is őreájok szállott.

"Szittyaföldről, mondom, én kihoztam őket,
Miként Egyiptomból a zsidó népeket,
Hatalmas karommal verék nemzeteket,
Szerte rontám vesztém ő ellenségeket.

"Tejjel-mézzel folyó szép Pannoniában
Telepítém őket, jó Magyarországban,
És megáldám bőven, minden állapotban,
Meghallgatám mindég, segítém dolgokban.

"Sőt vitéz szivvel is megáldottam őket,
Ugy, hogy egy jó magyar tízet mást kergetett,
Sehol nem találtak oly nagy ellenséget,
Ki, mint por szél előtt, úgy el nem kerengett.

"Szentséges lelkemet reájok szállattam,
A keresztyén hitre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békességet nekik, tisztességet adtam.

"De ők ennyi jókért - ah, nehéz mondani!
Ah, háládatlanok! - és el merték hagyni...
Urok istenöket el merték árulni,
Ellenemre minden gonoszba merűlni.

"Ah, bánom, ennyi jót hogy ővelek tettem,
Nemde viperákat keblemen neveltem?
De immár ideje velök ismertetnem:
Én vagyok ama nagy bosszuálló isten.

"Eredj azért, angyal, szállj alá pokolban,
Válassz egyet ama dühös fúriákban,[3]
Küldjed azt sebesen szultán Szulimánban,
Juttassa magyarok elleni haragban.

"Én pedig töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontja, veszti a rossz magyarokat,
Hadd törje az iga ő kemény nyakokat,
Míg meg nem ösmerik elhagyott urokat.

"Kiáltnak én hozzám s nem hallom meg őket,
Sőt fogom nevetni siralmas ügyöket,
Az ő panaszikra nem hajtom fülemet,
Ő nyavalyájokra nem vetem szememet.

"Ez mind addig lészen, míg bosszút nem állok,
Harmad-negyed ízig bűntetés lesz rajtok,
Sőt, idején észbe ha nem veszik magok,
Örökös haragom, átkom lészen rajtok.

"De, ha hozzám térnek, megbánván bűnöket,
Halálról életre hozom ismét őket.
Jaj neked, török, haragom vesszejének!
Az vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek."

Most Mihály arkangyal kezde könyörögni
És az igazakért igen esedezni.
"Uram! jámborokat fogod-e rontani?
És a hamisakért meg fogod-e verni?"

De az élő isten kész lőn megfelelni:
"Te akarod-e én tanácsomat tudni?
Vagy mélyen elrejtett titkaim vizsgálni?
Amelyeket neked nem lehet megtudni.

"Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,
Kinek semmit sem kell törődni halálon,
Akarom, hogy neki könnyebbségre váljon,
És lelkének hűves enyhéül szolgáljon."

Nem felele többet árkangyal istennek,
Hanem súgár szárnyát ereszté az égnek.
Röpüle mindaddig és nem nyugovék meg,
Pokolban Alektót[4] amíg nem lelé meg.

Száz lánccal van kötve, száz bilincs a kezén,
Kígyókból áll haja s kötelőznek fején,
Véres, mérges tajték foly ki a két szemén,
Dohos kénkő-pára jön ki rút gégéjén.

E furiát angyal most megszabadítja,
Isten hatalmával annak ígyen szóla:
"Alektó, az isten nékem parancsolja,
Hogy küldjelek téged nagy Törökországba.

"Szultán Szulimánnak szálljad meg a szüvét,
Neveld magyarokra ő haragos mérgét,
Vigye rájok éles, rettentő fegyverét,
Rontsa uraságát, nemzetök erejét."

Örül a furia, nem késik pokolban,
Röpülését veszi nagy Törökországban.
Éjfélkor érkezik Konstantinápolyban,
Ottan beférkezék Szulimán házában.

S hogy inkább, hamarább elhitesse véle,
És hogy megrettenést szüvében ne tenne,
Magára nagy Szélim formáját öltötte,
Szélim Szulimánnak atyja volt, mig éle.

"Fiam, te aluszol" - így kezdé beszédét,
"S nem vészed eszedben istennek kegyelmét,
Hogy adott tenéked erőt, vitézséget,
Jó észt, jó tanácsot és elég értéket.

"Aluszol te mostan és nem nézsz előre,
Mely nagy felhőt kerget Károly[5] te elődbe,
És, hogyha idején nem vészed eszedben,
Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.

"Hígyed, hígyed az én megőszült fejemnek,
Ha időt adsz nekik, téged elvesztenek
Országostól kaurok,[6] a hitetlen ebek;
Mert, ha egyességök volna, van erejek.

"Lesz is; mert alkusznak; de te menj őrájok,
Ne késsél és ne hagyj üdőt alkudniok.
Így rontatának meg tőlem mamelukok.[7]
Így verém meg Campsont, s romlának szirusok.

"Kelj fel, éles kardot köss az oldalra,
Indulj meg hadaddal tévelygő magyarra;
Én leszek melletted, és minden dolgodra
Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.

"Bolondság tenéked kazulokra járni,
Sok jó vitézt oda törni és rontani;
A mi fátumunk azt nem hagyja romlani,
Isten azon bennünk akar tanítani.

"Izmail énnekem sok boszúkat szerze,
De ugyan megtörnöm végig nem lehete;
Hát tenéked Tamma mennyi boszút teve!
Nagy részét hadadnak ravaszúl megverte.

"De a magyarokon mindenkoron nyertünk,
Nem is kell oly messzi oda fegyverkeznünk,
Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,
Se győzedelemben nincs mit kételkednünk.

"Ne félj, hogy segítse senki magyarokat,
Mert jól ismerem én bolond kaurokat
Míg nem látják égni önmaguk házokat,
Nem segíti senki a szomszéd házakat.

"Ne félj; mert, lám mondom, én leszek melletted,
Az szent Mahomet is vezeti kezedet.
Osztán, édes fiam, a vitéz embernek
Valamit engedni kell a szerencsének."

Igy Alektó szultán Szulimánnak szólott,
S amely mérges kigyót a kezében hozott,
Abból egyet szultán ágyába bocsátott,
Nem nyugvék a kígyó, míg hozzá nem jutott.

Válláról mellyére, mellyérül szivében,
Valamerre elcsusz, mindent hágy méregben,
Gyujtja kemény szivét, s hagyja lángos tűzben -
Hagyja hentergetni dühös kevélységben.

Nagy vígan Alekto eltünék ott mindjárt,
Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;
Ő pedig felugrott: "Fegyvert! fegyvert!" kiált,
Mert majd eszeveszett lőn Alekto miatt.

Kiált az Szulimán: "Oh te, bátorságra
Ki engemet indítsz, ilyen nagy dolgokra!
Nagyobb vagy embernél, noha ember módra
Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.

"Készen van Szulimán, el is megyen oda,
Ahová meghagytad, s kaurt rak halomba;
Megfestem lovamat keresztyén vér-tóba,
Rejtek városokat, várakat hamuba."

Felkelvén ágyából, rögtön parancsola,
Hogy minden vezére táborban szállana,
Válogatott néppel, kinek mily hatalma,
Valaki bégséget vagy timárt tartana.

És hogy Drinápolyban, májusnak fogytára
Az egész hadak mind szálljanak táborba.
Futnak a csauszok fehér patyolatban,
Hirdetik a hadat, minden országokban.

Azonban Szulimán űle jó lovára,
S vezéreket híja magával divánra,
Kertektől nem messzi egy széles halomra,
Holott is beszéle nékik ily formára:

"Vezérek és basák, ti okos vitézek,
Kiknek esze után sok birt népet nézek
Ti vagytok tartói én erősségemnek,
Ti meghódítói pogány keresztyénnek.

"Im, mi állapotunk látjátok, miben van;
Erős birodalmunk nem henyélést kíván,
Amit karddal nyertünk, nem tartja meg diván:
Fegyvert, erős vitézt ily nagy ország kíván.

"Evvel győzünk mi meg keresztyén világot,
Amely inkább kiván fizetni harácsot,
Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot,
Evvel becsültetjük mi muzulmánokat.

"Mégis, bár nem sokan, kik ellenünk járni,
S vannak, kik merészlik fogukat mutatni.
Bolondok! nem tudják, hogy jobb megvallani
Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.

"A magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,
Mint a törött hajó, széltől úgy hányatnak.
Mióta elvevém életét Lajosnak,
Sokan koronáért most is vonakodnak.

"Igaz, nem tagadom, ha egyesség volna
Köztök, bizony nekünk nagy gondokat adna
Az egynéhány magyar, és megcsorbítaná,
Fényes koronánkat talán megrontaná.

"De isten ostora szállt mostan reájok,
Fösvénység, gyülölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényes koronájok.

"Szemlátomást látjuk az isten irgalmát,
Mert minekünk szánta magyar birodalmát.
Mindenkor azután megtaláljuk Tammát,
Rontsuk most a magyart s az ő birodalmát.

"Esküszöm én nektek az élő istenre,
Mi fényes holdunkra s éles fegyveremre,
Az éjjel Mahumet, én atyám képébe',
Ezeket mind nékem okosan beszélte.

"Az Arszlán vezér is ír Budáról nékem,
Hogy győzödelemben ne legyen kétségem,
Ím az levelet is előtökbe tészem:
Olvasd nagyfenn deák: hadd vegyük elménkben."

Itt egy török deák felszóval olvasván:
"Győzhetetlen császár, a te rabod, Arszlán,
Budai fővezér te kegyelmed után,
Ír alázatosan, néked fejét hajtván.

"Ha tudni akarod keresztyének dolgát,
Azok veszni hagyták magok állapotját;
Károly gyűlésekről gyűlésekre magát
Hordoztatja s nagyon forgatja hit dolgát.

"Nincs sehol kész hada, s nem is gondolkodik,
Mint bolond, hogy talán valaha kelletik,
Maximilián meg magyarok közt lakik
Gondviseletlenül, csak eszik és iszik.

"Az magyarok pedig leghenyélőbb népek,
Egyik a másikat gyűlölik, mint ebek;
Nincs köztök hadtudó: ha volna is, ezek
A tisztviselőnek soha nem engednek.

"Uram! ha volt módod valaha az hadban,
Nincsen most kevesebb ilyen állapotban;
Ugy tetszik, hogy immár, itt Magyarországban
Látok vérpatakot, sok kaurt halomban."

Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,
Főképen császárnak elszánt akaratját,
Senki tartóztatni nem meré az útját,
Hanem minden vezér javallja szándékát.

Nem sok idő mulván, az nagy Ázsiábúl
Sok had érkezék, kik voltak tengeren túl,
Számtalan sok tatár meótiszi tótul;
Ezek küldetének khán prekopitátul.

Ifiú Delimán vezére ezeknek,
Fia az nagy khánnak, nagy fejedelemnek;
Huszonötezer ez, és mind jó tegzesek,
Sok százezer közül válogatott népek.

Könnyü had, és bátor, és gyors mint az árviz;
Úgy tetszik, kezében mindenik halált visz:
Mert jó lova hátán csak jó fegyverben hisz;
Nincsen tartalékja sem tűz, sem sebes viz.

Azt mondják, Delimán, mikor országokat
Járt volna látásért, híres városokat,
Galata városban látta szép Kumillát.
Kumillát, a szépet, Szulimán leányát.

Kumilla szép haja megkötözé szivét
Ifjú Delimánnak, s vele minden kedvét,
Egy tekintet vevé el minden erejét,
Úgy hogy nála nélkül nem kivánja éltét.

Akkor hazament volt, most szép haddal jött meg,
Törődvén, a szép lyányt mikép nyerhetné meg;
Véletlenűl szegény de megcsalatkozék,
Mert addig elvevé Kumillát Rusztán bég.

Most már nyughatatlan, bánattal áll, vagy űl,
Untalan szegénynek szeme keservvel fűl,
Mely miatt a szíve, mint a hideg jég, hűl;
Éltével halálba, bánatja közt, merűl.

Őrizd, Rusztán vezér, jól ettől magadat,
Mert, mint dühös farkas, lesi halálodat,
Az vitéz Delimán nem tűrheti búját,
Kitölti, ha lehet, rajtad bosszuságát.

A tatárok után öt roppant seregek,
(Azt tudnád távolról, hogy sivó ördögök),
Ezek is Drinápoly alá érkezének,
Sok harcokon forgott vitéz szerecsenek.

Mindenik seregben hat-hatezer ember;
Mindenik hárommal verekedni meg mer,
Lova mint egy madár, maga mint egy tündér,
Mert oly könnyen fordul, mint esti denevér.

Ezek Kazul basra jártak Szulimánnal,
Ezek Lajos királyt megverték dsidákkal;
Vitézek mind egyig, s nem fegyverderékkal,
Paizzsal födözvék, sem sürű páncéllal.

Ezek előtt mégyen vitéz Amirásszen,
Maga is fekete, lova is szerecsen;
Az ő kedves lova Karabul, - kényesen
Melyet ő járatott had előtt, s kevélyen.

Mondják, hogy Karabul nagy Arabiában
Széltől fogantatott egy hires kancában:
Hihető is, mert nincs se szélben, se lángban
Gyorsaság, vidámság, mint e paripában.

Amirásszen után három fő kapitány,
Egyik az Olindus, ki okosság után
Ment mind nagyobb tisztre, s végre lett kapitány,
Negyedik osztályé a szerecsen hadban.

Sziriai király, az okos Menethám,
Küldte másodikat: ez volt szép Hamviván;
Szerecsenek közül jött az Szíriában.
De vala harmadik kegyetlen Demirhám.

Demirhám, az erős, kinél erősb nem volt
Sehol, valamerre Szulimán parancsolt,
Mert ez gyökeréből nagy tölgyfát kirántott,
Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.

Ötödik Alderán, bátyja Demirhámnak,
Volt gondviselője a szerecsen hadnak;
Ez magyarázója volt minden álomnak,
S Mahumet könyvének, hazug Alkoránnak.

Ezek után jőnek vitéz mamelukok,
De szerencsétlenek, mert nincs nékik urok.
Szulimánhoz nem rég estek, mint hódulók,
A nagy s bő Egyiptus lévén az ő honok.

Kajer bég jön vélek, kit fővezérségre,
Mehmet Junnusz basa nem kis szégyenére,
Tett Szulimán császár; mert emettől féle
S ily nagy tisztre vinni szolgáját nem merte.

Ezek húszezeren jó vitézek voltak,
Vitézséget Tommem bejtől mert tanultak,
És noha sokféle nemzetekből álltak,
Okos vezér alatt mind egyesek voltak.

Nem messze cirkászok, szinte szomszéd népek
A mamelukokkal, hadi rendben jőnek;
Ötvenkétezren ezek is lehetnek,
Mert zincsiek, geták, barstok vannak vélek.

Magok választottak kapitányt magoknak:
Hadverő Ajgász volt neve a basának;
És bizony hiában nem nevezték annak,
Mert ez volt oka sok nemzet romlásának.

Ajgász basa után jőnek zagatárok,
Legbenső Szittyából származott tatárok,
Hiszik az alkoránt; de zöld patyolatjok
Mutatja, ki török, kik pedig tatárok.

Ellepték a földet ezek, mint az hangyák,
Vagy széles mezőben a búza kalangyák;
Mindenütt villámnak csupán nyilak, szablyák
És mindent rettentnek a lobogós kopják.

Ezek olyan helyre soha nem fordultak,
Fegyverrel amelyet meg nem hódítottak;
De inkább azt mondom, hogy elpusztítottak,
Valamerre ezek világban jártanak.

Sőt mikor törökre ezek föltámadtak,
Csaknem teljességgel őket elrontották.
De mi bűneinként rajtunk maradtanak,
Istentől ostorul mert ők hagyattanak.

Lám szittya Tamerlán megveré muzulmánt,
Eleven fogá meg a Bajezid nagy khánt.
Akkor is láthattuk az isten hatalmát:
Csak játékul tartja embereknek dolgát.

Soha az szittyákat senki meg nem verte,
Ő veszedelmöket senki meg nem érte:
Mithridates király háborgatni merte,
De, mondd meg énnékem, mit vihete végbe?

Hallották Rómának kevély nagy hatalmát,
Magokon soha nem látták birodalmát:
Nagy Sándor is látta szittyák bátorságát,
Mily nehezen vett meg tőlük egy kősziklát.

Négy táborban ezek jártanak ékessen,
Mindenikben vala húszezer, tegzessen;
Egyiknek parancsol fekete szerecsen,
Hármának Uldair, Lehel és Turáncsen.

Ki számlálhatná meg az tenger fövényét?
Vagy Hercyniának számtalan levelét?
Az számlálhatná el Szulimánnak népét,
Az írhatná meg is roppant sok seregét.

Mert valaki hallá: haddal megy Szulimán
A keresztényekre, s vele sok muzulmán,
Mindenik siete haddal császár után,
Mindenik örvende kaur megromlásán.

100

Mert szép Indus vizén túl török nem lakik,
Sem ő császárjoknak e föld nem adózik:
Mégis ím eljöve király Atapalik,
Mert akarja látni, keresztény mint romlik.

101

Jaj! hová fog ez a nagy felhő omlani?
Mely világszegletre fog ez leszakadni?
Isten nagy haragját hogy meg fogja látni,
Aki ezt magára jőni fogja látni!

102

Mint az eget felhő, ellepé az földet
A sok roppant sereg és idegen nemzet, -
Még nem vettük számba ázsiai népet
Sem az európai hadakozó sereget. -

Második ének

Budai fővezér meghallá, Arszlán bég,
Hogy ő tanácsából megbomlott békesség;
Gondolá, mindenben árt késedelmesség,
De leginkább hadi dolgokban a restség.

Az ő elméje is vala nyughatatlan,
De okosság nélkül, azért állhatatlan,
Ő minden dolgában volt igen oktalan,
Azért is rosszúl járt minden ő dolgában.

Ura híre nélkül sok hadakat gyüjte,
Mert avval kegyelmét nyerni reménylette,
Hogyha kaurokat addig megverhetné,
Vagy tőlök valamely kővárat nyerhetne.

Nyilván mondja vala: megszállja Palotát,
Senkitől nem rejti, titkolja tanácsát,
Sőt kérkedik vala: lerontja bástyáját
És elvágja vitéz Túri Györgynek nyakát.

Azonban dühösen összegyüjté hadát,
Valaki köthetett oldalára szablyát;
Így mindig bővité vezér az táborát,
Rövid nap számlála tízszer ezer szablyát.

Megszállá Palotát vezér ennyi néppel,
Sok ágyúval, elég tűzi mesterséggel;
Időt nem mulatván sok ágyúlövéssel,
Kezdi Móre bástyát törni keménységgel.

Szégyenli a Túri, hogy vagyon kőfalban
Sáncolva, - szeretne lenni csak táborban.
Mint erős oroszlány nem késik barlangban,
Ha fekve találják gyors vadászok abban:

Kiugrik haraggal, sok erős dárdát ront,
Vadászt halomban mar, erős hálókat bont,
Valamerre fordul, piros vért sokat ont;
Így cselekszik Túri, kit török had boszont.

Benn jó rendet hagyván, maga kétszáz fejjel
Palotából kijő, mind híres vitézzel,
Törökre ráüte okos merészséggel,
Sokat bennek levág, vitéz keménységgel.

Istrázsát nem talál, mert bizvást alusznak,
(Éjfélkor vala ez) s békével hortyognak;
Nem félnek Túritól, rá sem is gondolnak
Hogy a magyarok ily dolgot próbáljanak.

Kurt aga legszélről a vár felől vala,
Bolond merészséggel sátort ottan vona,
Háromszáz janicsár körülötte hála,
Ezekre Túri György bátran rárohana.

Százötvenöt török csakhamar elesék;
Aga is álmából alighogy kiugrék,
Mert este vacsorán sok húzamost ivék,
Túri György vesztére nagy sokat esküvék.

Mezítelen karddal kiszökék sátorból,
Kiált segítséget, melyet vár Arszlántól,
Kiáltja társait a sátorok alól;
De mindennek nagyobb gondja van magáról.

Szintén immár lóra ugrani akara,
Hogyha még Arszlánhoz táborba futhatna:
Ott éré Tót Balázs, s a fejét lecsapá,
S az ő szép sátorát a magyar megrablá.

Mély álmában jancsár sok megölettetik,
Álomból halálba, nem is messze, ugrik;
Teli gégéjeből soknak a bor omlik,
Részegség jutalmát mindnyájan ott veszik.

Háromszáz közűl csak tizenöt szalada,
Ki Arszlán vezérnek efelől hirt ada.
Haragjában csaknem ő kettészakada,
Gyorsan kétezerrel afelé szágulda.

Palotába Túri de már bement vala,
Azért Arszlán vezér ottan nem találta;
De láta sok török vért ottan omolva,
Holttest, romlott sátor, sok hevert halomba.

(Több nincs)

***

[1] Borostyán A. J.

[2] Fejedelem. A.J.

[3] Alvilági istennők, a régi rómaiak hite szerint. A. J.

[4] A három fúria egyikének neve. A. J.

[5] V. Károly római császár. A. J.

[6] Kaur, gyaur, így nevezte a török a keresztyént, a. m. hitetlen. A. J.

[7] Itt és a következő versekben ázsiai és afrikai harcait emlegeti,
melyek bővebb magyarázata nem tartozik a dologra. A. J.

A ZRINYIÁSZ NÉPIES KIDOLGOZÁSA - Arany János

Arany János

A ZRINYIÁSZ NÉPIES KIDOLGOZÁSA

Első ének

Második ének