Arany János

ALKALMATOSSÁGRA ÍROTT VERSEK

midőn Szilágyi Sándor úr az ő első és utolsó malacának végső
tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná:
ezen alkalmatosságra készítődött és elmondódott egy bocskoros
poéta által következőképpen:

Múzsám! ki lebuktál Parnasszus hegyérül
És csak orrbézúzást nyertél pálya-bérül,
Szünj meg erőltetni szárnyadat magasra,
Hagyd az égi kvártélyt a fellengő sasra;
   Jobb teneked immár itt lenn tollászkodni,
Hősek és harcokról még nem is álmodni; -
Lelsz alacsony tárgyat akármennyit; - hisz na
Ehol van Szilágyi s az ő poltrás diszna!

Oh te, disznótornak nyájas istensége!
Kitől ihletődve jobban vált a gége,
Bicskanyitó új bor a vászon-kehelyben,
Ki előttem állasz tamquam egy pendelyben:
   Tehozzád kiáltok, te légy segítségem,
Adj néhány rossz rímet, máskülönben végem;
Csak a leghitványabb fűzfaverset adsza,
Milyet ő érdemel és az ő malaca.

De talán azt kérdik - magam is azt kérdem -
Mi közös tulajdon, vagy mi közös érdem
Fűzi össze őket, hogy így énekembe
Mindig egy pórázra kötve vezetem be? -
   Épen ez a dolog fő-fő csinja-binja,
Ezért gyötör engem a versgyártás kínja,
Hogy megbizonyítsam ékes rigmusokkal,
Szépen földerítsem "ad hominem"-okkal,
Mi hasonlatosság vagyon ő közöttök: -
Elmondom, Uraim! - ha ki nem... köhögtök.

Legelébb is: tudjuk a tapasztalásból,
Hogy a malac élte nem áll semmi másból,
Csupán enni, inni, vackon elheverni,
Ily módon szalonnát s nagy hasat nevelni.
   Sándor is a háját szépecskén ereszti,
Már is látszik rajta, még pedig csak kezdi,
Hátha még disznó lesz! amit, hogy elérjen,
Üssünk össze urak, kívánjuk, hogy éljen!

Második hasonlat: hogy a malac korog,
Sándorunk is gyakran oly gyanúsan morog,
Hogy produkálhatná magát Athenében,
Bár malac nem volna rejtve köpenyében.
   Azt hiszem furorét csinálhatna véle,
Olyat még nem hallott az a görög-féle,
Nincs is egyéb olyan tulajdona néki,
Mellyel annyi bölcs közt magát tüntetné ki.

Harmadik hasonlat: hogy a malac sokat
Lót-fut, csetlik-botlik, mindent felborogat:
E malac-tulajdon úgy megvan Sándorban,
Mint a két meszely bor az egy itce borban.
   Ő is mindig ott jár, ahol sose kéne,
Ahol orron üti egyik-másik néne,
Minden lépten kárt tesz, nyal-fal amit talál,
Kotnyeles, kótyonfitty, minden lében kanál.

Negyedik hasonlat: hogy a malac élve
Nem szokott fizetni se nyárba, se télbe.
Mégis akad bőven árpa, kukorica,
Hogy kedvére élhet a jó mangalica.
   Sándort is tehetjük vele azon rangra:
Minden fizetésit bízza nagyharangra,
Ő maga sohse vet, mégis bőven arat:
Húzza be az ajtót, aki hátul marad.

Ötödik hasonlat... de ne menjünk messze,
Im itt van előttünk, hasonlítsuk össze:
Ez a pockos termet, ez a karika-láb,
Ez a kuncogó hang, - minek menjünk tovább.
   Csupán egy különbség van, fájdalom! köztök,
Az, hogy a malacból jóízűen ösztök,
De szegény Sándornak, ha majd így jár szinte,
Nem lesz neki bezzeg ilyen tora, mint e.

Végezvén beszédem épületes részét,
Halljuk már a malac utolsó nyögését,
Mellyel az élőktől örökre bucsúzik,
Mielőtt gyomrunkba - végképen becsúszik.
   Előbb is gazdáján, megölőjén kezdi,
Szemét a tányérból ő reá mereszti,
Szájában az almát mérgesen harapja -,
Szóljon hát, mielőtt Lengyel úr bekapja.

A malac búcsúzása

Gyilkosom, kegyetlen! mivel érdemlettem,
Hogy ez a sok éhes osztozik felettem,
Hogy fiatalságom zsíros tavaszában
Így körülfogjanak széltiben, hosszában?
   Nem irtóztál ugyan belém verni késed,
Mellyel eddig nem volt egy zicher döfésed,
Melytől ez ideig a patkány sem féle?
Hogy tudtál engemet általverni véle?

Gyönyörű mulatság, gyönyörű theátrum!
Ezért mondták rólunk: "par nobile fratrum"?
Ilyen a barátság? A gyöngébb a vesztes.
Így tett Pyladessel a derék Orestes?
   Várj rá! mert szellemem feljár kísérteni,
Minden bátorságod az inadba keni,
Nem mersz többé este az utcán járkálni,
Nem fogsz gyertya nélkül egymagadban hálni.

Ha valami éjjel paplanodban korog,
Az én lelkem lesz az, amely ott kucorog;
Az lesz, mely a legszebb női társaságban
Egyszer csak megröffen hátul a nadrágban.
   De nem, megbocsátok, jó keresztyén módra,
Hiszen hol találnék ily méltó utódra!
Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom,
Melyben, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon. -

(1856)