Arany János

AZ ELSŐ LOPÁS

Költői elbeszélés

1853

"Ki ruházta fel a mezők liliomát?
Ki visel hű gondot az égi madárra?
Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?
Kit nevez atyjának az atyátlan árva?
Él még a jó Isten! ő engem is szeret:
Megadja, ha kérem, a mai kenyeret."

Gazdag Imre szólt így, aki e név mellé
Egy járomszeget se' örökölt apjátul;
Nemes ember volt az, mindenét elperlé:
Húzza be az ajtót majd valaki hátul,
Ez volt az öregnek a szava járása;
Perlett is, ivott is; - a fia, ám lássa!

És szilaj tulokként nőtt volna fel Imre,
Ha szerető szívü édes anyja nincsen:
Az kapatta jókor isten-félelemre,
Hogy a puha földbe olyan magot hintsen,
Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos,
Melynek aratása mindenkor bizonyos.

Még fülében kongott a harang Imrének
Mely az anyja mellé apját elkisérte,
Még lelkében zengett a halottas ének:
Már felpattant a dob: "ki ád többet érte?"
És alig oszlott el a bús gyülekezet:
Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.

Semmi nélkül maradt Imre, mint az ujja,
Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged;
Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja,
Nehezen felejti az édes mienk-et;
Más kaszálja rétjét, földjét más takarja;
Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra.

Benyelé az ős per amit csak talála,
Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek,
Édes jó anyjáról ez a birtok álla,
Nem bántá a törvény, de igen a szelek!
Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte,
Uj boron a szép lyányt belé is vezette.

Tizenhét esztendős mult a gazda épen,
Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta:
Ilyen egy házaspár összeillik szépen,
Nem más húron pendül a kétféle nóta:
Mert a világtalan s az ő vak vezére
Mit tudjon egymásnak vetni a szemére?

Jól teszi ha olvas, aki ráér, könyvet:
Imre is jól tette, de ő mindig ráért,
Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed,
Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért:
Sanyarú élet az, egy darab kenyéren:
Meleg is van nyáron, hideg is van télen.

Kinyilott az idő: az égi madárnak
Erdőben, mezőben dús asztal terűle:
De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak!
Betevő falat is szűken van körűle;
Liliom' köntösét meghozá a tavasz:
A menyecske száján örökös a panasz;

Hogy ő már az utcán végig menni sem mer,
Ünneplő ruháit viselőbe fogja;
Hogy ujjal mutat már őrá minden ember:
Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya;
Nemes asszony volna: mennyire szégyenli!
Az Isten házába sem tud ő már menni.

Egy tehén, fiastul, meg egy kapa szőlő,
Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta,
Elébb a tehenet önté fel az őrlő,
Majd a szölőcskét is a malom lejárta.
Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre,
Ha birná se' tenné, csúfra, szégyenszemre.

Körül-körűlnézte szegény háza-táját;
Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron:
Elbontá, eladta köveit és fáját,
Minek az ól, ha nincs semmiféle barom?
S minek a nagy udvar? elég volna fele:
Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.

Megevé az udvart körül, mint egy lángost,
(A szomszédok olcsón jutottak hozzája);
Önnön lakóházát is megkezdi mármost,
Annak is van egy-két heverő szobája;
Mint kazal szénának, eladá a végit:
Keresi a téglát amely ember épit.

Így eszi hajlékát az a féreg, melynek
Eledele torma, a háza is torma.
De hamar elfogyott csekély ára ennek,
Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba?
Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van:
De neje várandós minden pillanatban.

Feje fölűl mármost a tetőt eladja?
Ezt ily állapottal a pogány se' tenné.
Hánykódik erősen szive indulatja,
Gondjai füződnek véges-végtelenné;
Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába!
S talpa fáradságát megveszi a bába.

Aztán a betegnek egy jó ízü falat,
Üres kamarához e' sem utolsó gond;
Egy üveg pálinka, mindig feje alatt,
Erősödik attól... (hiszi ám a bolond!):
Mindezeket Imre megfontolva bölcsen,
Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.

De nem akadt ember, ki megemberelje,
Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet;
"Ha tegnap jött volna!... Jőjön őszre kelve...
Mért nem áll cselédnek?..." Ez volt a felelet.
Azt se' bánná, ugymond, ha dolog fejében...
Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen.

Nagy vásárra készült mind a világ mostan,
Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét,
Hogy eladja holnap a szomszéd városban,
A feletlen ökröt, a felhízott sőrét;
Egyedűl Imrének nincs egy árva borja:
Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.

Hazajött a csorda, elfekütt a pásztor;
Imre is lenyugvék a háza tövében;
Imádkozott volna, mindig tudta másszor,
Most elakadt benne a kellő-középen;
El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte,
Mint amely tanúlón kifogott a lecke.

Kínálgatja szemét, de nem kell az álom,
Minden legkisebb neszt; moccanást megérez:
Majd pók száll arcára láthatatlan szálon,
Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez,
S hallik a szomszédból (sövényen át hallja)
Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.

Darabos felhők közt bujkál a hold fénye,
Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol:
Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye,
Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol;
Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul:
Imre fölkél lassan... Imre lopni indul.

Nézzétek a tolvajt: ahol megy, ahol megy!
Karimás kalapját a szemére húzta,
Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy
És hogy lesben fekszik kétfelől az utca,
És, amint hevernek a sötétlő házak,
Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.

Megyen öt-hat lépést, ujra visszafordul,
Minden kapuzugban lát valami rémet;
Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul...
Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet.
Világos az utca, sötét a sikátor:
Rossz lelkiösméret egyiken se' bátor.

S amint elcsapódnék egy homályos közön,
Ruháját valaki visszarántja hátul,
Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön,
Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul.
Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya
Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.

De Imre tovább megy, és az utca torkán
Ugy rémlik, utána lopódzott valaki:
Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán
A hold fénye épen akkor pillanta ki, -
De alig nézett ki, azonnal megbánta,
Szemére azonnal vastag felhőt ránta.

S megeredt a zápor. Sűrü zuhogással
Vesszőzte keményen a lombos akácot.
A fa mellett Imre nagy szivdobogással
Leskelődött elébb, azután bemászott,
Kinyitá belül a sövénykapu felét;
S markába szorítá fokosának nyelét.

Egy öreg ősz ember volt a házigazda,
Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi;
Vékony vacsoráját egy tehén meghozta,
Nem sok kelle már, de mégis kelle néki.
E tudva, fokosát megszorítá Imre:
Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre.

És talán ütött is volna bolond ésszel...
Imre, Imre! ha most a gazda kilépne,
Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel:
Ifiú karodat reá emelnéd-e?...
Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál:
Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.

Egy szó annyi, mint száz: kevés idő mulva
Saját udvarán volt az üszővel Imre,
Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula,
Szája pedig ráment egy hála-isten-re:
Csak midőn kiejté az Isten szót ajka,
Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.

Nem azt gondolá ő, hogy majd ráismernek,
Noha egész falu ott lesz a vásáron;
Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek,
Bár az is meglátszik az éjjeli sáron;
Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét:
Ő elébbre teszi lelke üdvösségét.

Érzi, hogy csömör van az ő udvarában:
Akárhogy, akármint, ki kell annak menni!
Még nem volna késő - gondolja magában -
Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.
Alig született meg ez a gondolatja:
A lopott jószágot visszafelé hajtja.

De megjárta bezzeg. Most fogák a tetten
Valamely kerűlők, a helység cselédi.
Hazudnia kell itt - gondolá ijedten -
Mert az igazmondás soha meg nem védi:
"Bitangjába' lelte, gazdájához hajtja,
Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja."

Az isten előtt?... a mindentudó higgye?...
Még az éji őr is kételkedik benne.
Másnap előfogta a vármegye tisztje
S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne:
De Imre csak abban veti meg a lábát,
Hogy bitangul lelte más ember jószágát.

"Eh!" kiált a biró - "azt én kötve hiszem;
Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma,
Mely egyik udvarból a másikba viszen;
A kapu, sem nyílott magától ki soha."
Imre látta ebből, hogy sarutalpának
Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.

Most előbeszélte bűnbánó szavakkal,
Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza.
"Hát bolond vagyok én?" kiáltott haraggal
A biró, "vagy ittas, ki eszét megissza?
Vasat neki, láncot!... majd az ördög higye,
Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!"

Minek mondjam tovább? tudjuk már a többit, -
Szomorú ezentul szegény Imre sorsa:
Lakozván penészes börtönnek az öblit,
Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása;
Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat,
Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.

Betevő falatját fojtó könnyel észi,
Hideglelős vízzel ingerli a szomját,
Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí,
És rothadt beszédek sértik füledobját:
Mert nem egyedül van: ott az egész megye
Régen összeseprett salakja, szemetje.

Tolvajok, zsiványok, - kik rátarti kénnyel
Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját;
Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel,
A lopást, a rablást tanítják, tanulják;
S fiatal embernek, aki odatéved,
Arcáról letörlik a piros szemérmet.

Vén gazemberek, kik fényesre koptatták
A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. -
Ezek a tanítást mindennap kiadták
Imrének is, hogyha valamire menne:
Oly nehéz betűkből ez a lecke álla,
Hogy Imrének borzadt minden haja-szála.

Azt irják mesében egy királyné felől,
Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté.
Imre is úgy kezdte mindennap legelől
A tanúlást, - éjjel mindig elfelejté;
Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta,
Szép imádságait sorra mind elmondta.

Istenéhez tért ő; vagy magába szállott,
És, mig durva padján várta, hogy a hajnal
Néki is juttasson egy parányi álmot:
El-eltépelődék a világi bajjal.
Tenger baja addig hányta és vetette,
Míg kifáradt lelkét álomba rengette.

Az asszony miatt is temérdek a gondja:
Felőle csak egyszer hoztak üzenetet,
Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja,
Fia elébb meghalt, azután született.
"Beh jól járt szegényke!" - Imre búsan szóla,
"Beh jól járt... csak egyszer élve láttam volna!"

Egyszer megláthatni... halálnak sem adni...
Fölnevelni szépen... gyönyörködni benne...
Mi haszna! mi haszna. - Bolondság siratni:
Szegényke! hisz' úgyis világ csúfja lenne.
"Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt -"
Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt.

"Ember előtt igen" - monda Imre bátran,
"De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja!
Ha gonoszul tettem, igazán megbántam,
A megtérő juhot befogadja nyája;
Becsületem is még talán visszatérül:
Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!

"Vagy, ha már égnem kell gyalázat tüzében,
Ne öntsek ezentul magam arra olajt;
Ám maradjak tolvaj a világ szemében,
Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!"
Ez vala Imrének erős föltétele;
Szinte könnyült a vas kezén lábán vele.

Beteg gyógyulását, rab szabadulását,
Nem hiába mondják, hogy nehezen várja;
Imre is ugy várta esztendő mulását,
Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta;
Megszűré a fogság: halovány, szintelen,
Mint idétlen zöldség, mely pincékbe' terem.

Tömlöce falától végre búcsut vévén,
Haza ért egy este önnön udvarába,
Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény,
Elébe kutyája sem fut farkcsóválva;
Nem barátságos láng, - ijesztő sötétség
Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség.

Benyit a pitvarba, majd a kis szobába;
Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne;
Nem soká egy mécsnek halovány világa
Odasüt az ágyra, holott fekszik nője.
Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván,
Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.

Jó, hogy ád az Isten könyörülő szívet
Aki meg tud esni irgalomból, ingyen:
A beteg ágyához is mindennap tévedt
Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen;
Étellel is tartják, - de százszor több ennél,
Hogy reményt tápláltak a reménytelennél.

Sok epesztő gonddal, sanyarú munkával
Éli mostan Imre a földi világot;
Csüggedező lelke birkozik magával,
Elcsigázott teste könnyez izzadtságot;
Napja nem vidulás, éje nem pihenés:
Öröme, ha van is, az az öröm kevés.

Beteg ápolását bizni kelle másra,
Egész héten átal ő hozzá nem láthat:
Ő maga a földet irtja, töri, ássa,
Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat;
Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle.
Sok orcaveríték - nem pénz annak bére.

Eladá a telket, a nemesi házat,
Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske,
Nem palástolá mész oldalán a mázat,
Födeléül helyben termett a gaz, tüske;
Nem örökre épült: öt, hat esztendőre:
Annyi állandóság sem néz ki belőle.

Hajnalhasadástol késő éjszakáig
Imre a kemény föld durva kérgit vájja,
Néha egy tuskóval birkozván sokáig,
Mely az utját sokszor naphosszan elállja;
Néha a gyökeret, amint széjjelszalad,
Kergetvén kapája, messze, a föld alatt.

Tüske, tövis tépi, vad venyige vérzi,
Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;
Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi,
Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket;
Sokszor a hideg hold éjjeli sugára
Csodálkozva néz le a késő munkára.

De ha nehéz munka testét legörbeszti,
Fölemeli lelkét egy magasztos ének,
Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti,
Könyörög s hálát ad a jó Istenének;
Munkája is halad, jobban mintsem várta,
Bizvást néz előre, örömmel néz hátra.

Minden talpalatnyi tiszta földet használ,
Mit kiváj a tövis körme közül bajjal;
Hol egyéb se' termett istenverte gaznál,
Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal;
Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye,
Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.

Erejét, munkáját megáldotta Isten,
Másik évben egy pár igavonót ragaszt;
Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden,
A nagy tábla földbe már ekét is akaszt;
Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja.
Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.

Az asszony is épül. - Nem kuruzsló, bába,
De kitanult orvos tette rája kezét.
Mert való hogy Isten adott fűbe-fába
Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd:
Nem is kételkedett Imre fűbe-fába,
Csak a vén banyáknak a tudományába'.

De nem írom tovább élete folyását,
Ki magán segíte, megsegíté Isten:
Visszaadá neki szerető jó társát,
Sokra ment magában, többre mentek ketten:
Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon,
Az is lett idővel, hogy kire maradjon.

Ezt a történetet, még gyerek-koromban,
Egy öreg ősz ember beszélette nékem;
Nyájas, piros arca most is előttem van,
Jó gazdának tarták az egész környéken;
Isten háza mellett volt egy szép új háza,
Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.

Sokszor a kis padhoz mellé gyűltek este
Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca,
Ajakárul a szót minden ember leste,
Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; -
Hol a szent írásból vette ő példáit,
Hol a magyaroknak beszélte királyit.

Mikor ezt elmondá, amit én leírtam,
Egymásra tekinte számos hallgatója;
Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan,
Az öreg gazdához álmélkodva szóla:
"Nem hinné az ember, ha kelmedet látja
Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!"

***