Arany János

AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY - Hetedik ének

Hajnali álmának mézét élvezte Hamarfy
A viadal napján, mikor egy dobogás szelid álmát
Elvaditá s kiveré tilosából szürke szemének.
Káromkodva nyitott ajtót a csendzavaróknak.
Mennyire döbbent meg, s bámult el azonban a jókor
Fölkelt látogatók sokaságán, s szőre mivoltán,
Azt le nem írhatom én; képzelje magának a Lector
Ahogy' akarja: szabad tér nyílik képzeletének.
Annyi elég hozzá: tőzsérek voltak ezek, kik
Szántani bár soha nem szoktak, sem vetni, az égnek
Varjaiként bőven táplálkoznak, kiszemelvén
A magot, amellyet más hinte barázdaközökre.
Markaik elvénült váltókkal telve valának,
Mellyeknek rögtön kicserélését követelték
Jobb hitelű pénzzel: bankjeggyel, arannyal, ezüsttel.
"Mit? s ti merészletek itt" mond bosszankodva Hamarfy,
"Csúfolatúl, gaz nép, éjjel rám törni lakomban?
Hol van az, aki nevem váltón tudná mutogatni?
Álljon elő, ha pokol fia is, hadd lássam a váltót.
Nem kifizettem-e mind váltóitokat minapában?
Ezres bankjegyeket nem láttatok-é teli bélű
Tárcámban magatok? De habár volnék is adóstok,
Nincs-e hitel nálam? nézzétek: e tárca nem éhes."
Ezzel a pénztárcát keresé sok epéjü haraggal,
S föltépé födelét: de ki fesse le meglepetését:
Banknótái helyett falevél vala tömve beléje!
Rablás? nem lehet az. Maga rakta bele csak alig pár
Óra előtt a böcsös jegyeket, s ajtója szorossan
Zárva maradt; másutt pedig a bejövés lehetetlen.
Nézi a váltókat: kézírata mind nem utánzott
(Őmaga ismeri, hogy nem utánzott) semmi betűje.
És a kelet... "mi ez?" A kibocsátás napja... "Nem" úgymond,
"Ez lehetetlenség, hiszen akkor... hm! hiszen akkor
Távoli erdőkben múlatva vadásztam egész nap."
Ámde a tőzsérek sarkalták; hoztak eszébe
Holmi körülményt is, jelesűl egyik akkor adott pénzt,
Amikor a verebek csiripeltek a ház ereszénél;
A másik, mikor a nagy szél fútt és a kofákat
Felborogatta kerek székeikről: harmadik akkor,
Amikor a tens úr a szép szobalyányt megölelte
(Erre lehetlen volt eszmélnie annyi ezerből):
Másik, mintha ma is látná, úgy rémlik előtte
A toll, mellyel aláírá, tintás vala félig,
S költőé lehetett, mert meg volt rágva ugyancsak.
Mindazonáltal a quasi-adósnak nem juta semmi
Emlékébe, de nem tagadá keze cifra vonásit:
Hisz nincs emberi kéz ily rútat utánzani képes!
"Jól van, hát fizetem, mond végre, pogány uzsorások!
Megmutatom, hogy van hitelem, bár semmi hitelre
Nincs szükség, míg lesz levegő és megvan ez a síp."

Azzal Hábor-adott sípot kivevé s belefúván
Hármat sikkant a pipafüstös lég a szobában.
Mert ne feledjük el ezt: a sípnak hangerejére
Megjelenék a vadász mindannyiszor ennekelőtte,
És ha segély kellett, ha tanács a kortesi tanból,
Vagy pénz, melly a segély, a tanács forrása napinkban,
Nyomban adott mindazt. És ezt már tudta Hamarfy
Régi gyakorlatból, ez okért sípolt vele most is.

Várja Hamarfy vadász őrszelleme megjelenését,
Látogatói szemet-szájt tátva lesik: mi lesz ebből?
Várja Hamarfy vadász nemtőjét, várja sokáig,
Nyugtalanúl, nehezen, boszusággal, végre haraggal:
Nem jön az; újra sipol: mégsem jő; harmadik ízben
Fúrja hegyes hangját a síp a semmi könyörgő
Szót soha nem hallott uzsorási fülekbe: hiában!
Nem jön a várt vendég; csodatékony szelleme nem jő.
"Álom volt-e tehát," tűnődik, "enyészetes álom,
Mind a csodás esemény? a völgyi leány? a boszorkány
Kínzó ördögivel? védőm a vadász? az ajándék-
Táska? e kisded síp? a bankjegyek? álom-e mindez?
És szigorú váltók a való? feledetlen adósság?
Látom, e váltóknak nyomatékosb része azon nap
Van kibocsátva, midőn útvesztve bolyongtam az erdőn
S kaptam ezen tárcát, telvét ugyanannyi forinttal;
Így vág össze utóbb is a váltók kelte a nappal,
Melyen sípoltam, s öszveggel, melyre tevék szert.
Már bizonyos, bizonyos: gonosz ördög játsza meg engem,
És eszemet vesztvén, váltókat készte bocsátnom,
Hogy, ha kijózanodom, legyek őrültté a bukáson."

Mindezeket hamar elgondolta Hamarfy magában,
És mire gondolatit berekeszté, köntösit is föl-
Szedte magára, kötött kardot s menekülni akarván
A hitel emberitől, intett: mennének utána.
Vármegye házához sietett, hol nagy-tusakodva
Víttak a pártok még, s közibök fúródva merészen
A tőzsércsapatot künn hagyta, hogy e jelenetről
Elmélkedjenek ott a viszontlátás idejéig.

Mert folyt a csata még. Kolocintos Gábor, a hadnagy,
Meghökkent, mikor észrevevé, hogy Pörgedy Mátyás,
Oktai népével, talpon van a vármegye telkén,
S nem gözü-álomban, mint számította magának.
Mindazonáltal nem hátrált, hanem inte kolompos
Emberinek, köveket hajigálni az elleni hadra,
Amit azok tőnek; tőnek pedig oly ügyesen s oly
Várakozást haladó, szándékon túli sükerrel,
Hogy megüvegtelenült azon a részen valamennyin
Ablak volt, s keserűt jajdult a domestica cassa.
Pörgedy, népével, menten maradott az ütéstől,
Kezde azért ő is természet-gyúrta pogácsát
Szórni az éjzavaró Kolocintos uram seregére.
E kövek ablakokat már nem leltek, kivevén a
Drága hon-őr szemeket Kolocintos ferde hadában.
S köztük a hadnagyi fő X nézetü sanda szemét is,
Mellyet (a balt) zúgó kövecs úgy megsujta szemöldön,
Hogy megaludt mindjárt és nemzeti-szín karikát hányt.
Megszédült a vitéz Kolocintos, félre hanyatlott,
És puha tócsának heverűlt pamlagfenekére;
Serge pedig hátrált, menedék-födelet keresendő
A kőzápor elől tág boltozatú kapu alján.
Pörgedy észrevevé nyereségét: annak okáért
Sűrű tömött rendben megmozdította csapatját,
Hogy majd a kapunál megnadrágolja keményen
A szaladók seregét. De csalódék: mert Kolocintos,
Hogy feljózanodott, nekibuzdítván a kolompos
Harcosokat, s ezek is nekibuzdítván a csoportot,
Visszaverék az adó seregét és Pörgedy Mátyást.
Futnak ezek, nyelvök félrőfnyire nyujtva hevökben,
Pörgedy fut legelül, mert ő a nobilium dux,[1]
Kergetik a nem-adók, fustéllyal verve, kit érnek;
Isteni káromlás harsogva nemes tüdeikből.
Egy nem akar csak futni; csak egy Goliáthszerü termet
Áll még a födeles kút árnyékában. Először
Messzéről szórnak köveket rá a nem-adózó
Dávidok: ő közönyös viselettel szenvedi mindazt.
"Verjük agyon, jertek!" nagy bosszankodva kiáltnak,
"Verjük agyon, ha magát nem védi a nyúlga teremtmény,"
És neki bőszülvén... ágasfáról leverék a
Várnagyné köcsögit.

Szégyenkedve hagyák ott e fogas oszlopot akkor
S menve belebb, élénk viadalnak részesi lőnek:
Főleg egyik zugban volt a csata népes, amelyben
Pörgedy sergének nagy része tömött karikában
Közre fogott valamit, védvén életre-halálra,
S a kolocintosiak víván életre-halálra.
Jól tarták magokat darabig, sőt fogytig elállnak
Minden megrohanást, ha az éles eszű Kolocintos
Nem kohol ellenök új hadi cselt és nem sikerűl az.
Volt a telek közepén, közel a kúthoz, tele vízzel
Nagy hasu fecskendő, vagy három. Hős Kolocintos
(Álgyui nem lévén) ide hajtott egy csapat embert
Népe közől s lövetett ama zúgba keményen azokkal.
Állák egy darabig, de mivel nemes ember a vízzel
Ellenszenvben van, megadák végtére a várat:
Ostromlók, védők, borzadva futottak el onnan,
És az üres téren kopaszon maradott - egy hordó.
Ezt Kolocintos uram, mielőtt a bőrig elázott
Pörgedyek szemöket kitörölnék ködmöneikkel,
Elfoglalja, körülveszi száraz népe javával,
És felfordítván béütteti nagy fokosokkal
Visszarugó fenekét. Most illatozó kalapokból
Billikomot gyúrván meriték a lélekadó bort,
Nagybecsü zsákmányát a szétszórt pörgedieknek,
Mellyet Pörgedy hajh! nem ezen torkoknak okáért
Kímélt tegnap a jól fenyitékzett oktai néptől.
Némellyek köcsögért szaladoznak. Hajh! csak a széjjel
Szórt cserepek vagynak, talpuknak alatta ropogvák.
Másoknak jobban sikerült. Ezek (engedelemmel)
Árnyékszék közelén, a könyöklőn, messze fehérlő
Bögréket leltek szájjal lefelé borogatva.
"Sógor, ez ám a pohár: ki felönt egyet ezzel, az ember
Lesz talpán, jer igyunk." S mentek. Mind sorban ivának
A szép bögrékből, kezdvén Kolocintos uramtól
A legutolsóig, ki pecére az üsdi kutyáknak.

Most, miután a boros hordóban rejtve lapongott
Hősi vitézséget mind átfolyaták hasaikba,
Nagy tüzet éreztek megverni a Pörgedy népét,
Melly a sötét tornácok alatt keresett menedéket.
Így hát megrohanák azokat, de legottan a zajra
Érkeznek csapatok, vezetettek kortes uraktól.
Jő maga gróf Telivér, és látva, hogy' állnak a dolgok,
Mindent elkövet a szép békességnek okáért.
"Emberek, ott ti, kik a tornácon vagytok, ezennel
Intelek és kérlek, le a bottal, vármegye tiltja;
Mert ha nem, úgy majd én mutatom meg, hogy szabad-é itt
Mint rabló csapatok lázongani éjnek időjén!"
Több esze volt ám Pörgedynek, mintsem hogy az ólmost
Elhányná, mielőtt Kolocintos tenne hasonlót.
Mellyen gróf Telivér megbosszakodva parancslá
Kortesinek szanaszét oszlatni a Pörgedy népét;
Mint akik áthágták a nemes megye régi szabályát.
És már hős Nyakaló, Szűzváll, Nemadózy, Doronghy
Visznek arányatlan hadat a tornácok elébe,
Úgy hogy nem tudom én, nem lesz-e halál is a vége,
Ha Borzond s Rohanász nem jőnek elég idejében.

Új karok és új had. Rohanász tele dobta dühében
Szűzvállnak mindkét szemeit jó parti fövénnyel,
Melyre derék Nyakaló, fokosát megmártva mocsárban,
Borzond drága fehér mellényét csapta be azzal.
Ekkor a Lepkefy hű tigrisse Doronghy vitézt úgy
Vágja pofon, hogy zápfoga fájva kipattan inyéből,
És Nemadózy szemét átfúrja sebes futamában.
Ilyen előzményből kel nagy harag a seregek közt,
S elkeserültségig dühös a viadal tömegükben.
Ott a vegyes harcban Kolocintos fölleli bajnok
Pörgedyt, és miután egymást nagy fogcsikarás közt
Jól megkáromolák, nyomatékos fütyköseikkel
Párbajt kezdenek a kerekes kútnak közelében.
Hős Kolocintos előbb vág Pörgedyhez, de gyakorlott
Kézzel csapja ki az szuszogó ellenfele botját,
Úgy, hogy ez ívszerüen kiröpűl annak tenyeréből
És a kútba esik, jó Ingady rémületére.
Akkor a még haragosb Kolocintos Pörgedy botját
Megragadá, hosszan tusakodva kivájta kezéből,
S kútba löké, hasonúl jó Ingady árva fejére.
Most derekon szoritá Mátyást, Mátyás azonúl őt
S birkóztak magyarul: míg Pörgedy horgas-inának
Gáncsot vetve, le nem türkölte vitéz Kolocintos.
Ám Matyi nem maradott alul a kút ronda sarában,
Sőt inkább Kolocintos urat pamacsolta be abba;
Majd nővén a merény kebelében, erő derekában,
Ölbe szorítá azt, talpát fordítva felűl, és
Úgy akará testét lelkét a kútba ledobni.
Már a gonosz szándék nincs messzebb teljesüléstől,
Mint maga Pörgedy a kúttól, mely három arasznyi
Távolságban tát pokolörvényt áldozatára:
Ekkor a hős Tagadó végighúz Pörgedy horpasz
Bordáin tetemes botjával, hogy csak elejti
Hős Kolocintos, és maga is mellé rogy erőtlen.

Még folyt a viadal valamennyi korig; tömegenkint
Hulltak az áldozatok, s nem jó lett voln' a dologbul,
Sorra leöldösték voln' egymást, és oda lett voln'
A kutyabőr, oda szép privilégyiomik, velök egyben,
Hogyha parancsot nem veszen és ki nem áll szuronyokkal
Fegyverezett katonák egy százada, szép hadi rendben:
Kik' láttára kihűlt minden kebel és a vitézség
A beleket csikará nagylelkü nemes rokoninkban.

Megvirradt ezalatt s a pártok csak könyökikkel
Folytatván a hadat, megye nagyteremébe vonultak;
A katonák pedig elhagyták a vármegye telkét.

Nem vala kezdendő az adó gyűlése kilencig,
Mégis a pártvezetők s az egész becses úri közönség,
Félve, hogy a nem-sült tömegek körülűlik a táblát,
A megyeház másik kapuján ötkor belopództak;
S míg lenn a csata folyt, elfoglalták azalatt ők
Ott fönn székeiket. Minden dolgoknak előtte
Támada élénk zaj s keserű vita, hogy ki okozta
Mind e zavart, a viszályt és háboruságot, amelyek
Dúlják most a megyét. Az adózók szemrevetették
A nem-adózóknak, miszerint ők békeolajágat
Nyujtának, csak azon kicsiny áldozatot követelvén,
Hogy hagyják el avult, hagyják el nem-liberális
Elveiket: de azok nem akarták; ők a hibások.
Ellenben az adógyűlölők azt feszegették;
Hogy nem volna zavar, nem volna viszály a megyében,
Csak szabad elveiket hánynák el a szellemi "kórság"-
Lepte urak: ha ezen piciny áldozatot teljesítik;
Készek fogni kezet velök, és "nem nézve kicsinyre"
Eltűrik nemesen, ha szakállok köldökig ér is.
Megharagudtak ezért szabadelvűink; nekiálltak
A maradósoknak, legyalázni, leöntni piszokkal
Elveiket, s elvök hüvelyét a tekintetes embert.
Ám ezek is tudtak hozzá s kezdék mutogatni,
Hogy nem gólyamadár költötte, hogy őket is olyan
Bordában szőtték, amelynek vászna ha nem jobb,
Nem cudarabb legalább a Deákné-szőtte hetes-nél.
Gróf Pipynek legelőbb is Majdosy hányta szemére,
Hogy meg akarta taval puskázni a kertben az apját.
Gróf Pipy nem tagadá ugyan ezt, de viszont feleselt, hogy
Táblabiró úr is, főszolgabiró-kora óta
Nagy gyönyörűségét leli szép alföldi virágok
Gyüjtögetésében: mert ritkán múlik el éjjel,
Mellyen az úri becses háznál, vagy az úri majorban
Meg ne lehetne találni nehány törvényfavirágot.
Majdosy ezzel elült. De a párt koszorúja kitűnő
Gyöngyének nehezen tűré szennyel boritását:
"Actio! bűnkereset!" harsogta fejére Pipynknek.
S tán meg is adják azt (mert jó lesz most figyelembe
Vennünk, hogy magyarok gyűlésén, vármegye székin
Nem szabad ám sértő szavakat használni, leszidni
Más embert, hazudott rágalmat köpni szemébe,
Vagy más durva betyár dolgot cselekedni gorombán,
Csak 1-mo: ha vagyon 25 pengő zsebeidben,
Vagy ha 2-do: bőg a többség torka mögötted);
Tán meg is adják azt, mondom, hahogy ifju barátunk
Lepkefy méz ajkkal meg nem szelidíti a bőszült
Mackókat. De midőn, mentvén Pipy grófot, ügyének
Oltalmára, előhozná hogy' lopta meg Aggdy
A megye pénztárát mint perceptor, s hamisított
Útalványokat és nyugtatványt tenni merészlett
Számadolásaiba: felforrt veresorru haragja
Aggdynak és bőszült dühiben megtépte szakállát
Lepkefynek, ki viszont azt felpofozá boszujában.
Ekkor jött a tömeg s látá e vitát. Tenyereikben
Viszketeg álla elő, s magasan sarjadt fel azokból
Fütykösök erdeje, (mert nem sejtvén már katonát ott,
Jó nemesink recidivázának a hősi merénybe).
És harc lőn a terem: mert Lepkefy pártja szerette
Volna kivetni a vén Aggdyt, de az Aggdy baráti
Körbe szorítják őt, s védelmezik a fuladásig;
Ellenben botokat mutogatnak Lepkefy ellen,
S tán megölik, ha közel férhetnek az ifju vitézhez.
És törtek fejek ott, kezek és lábak ficamodtak,
Gégék szűkültek, botfővel teltek a szájak,
Bordák roppantak, hasak és köldök berugattak,
Orr pisze lőn, szem vak, legalább egy pár napig az lőn,
Nagy fogeső hullott, fülek és bajuszok kiszakadtak,
A meg nem született embercsék holtra döfettek,
És a kiváltságos bőr megtarkult honi kékkel.
Ily keserű viadal támadt ügyedért, oh szent hon!

És még víttanak ők. Nagy-hirtelen egy ragyogó fény
Tölti be a termet, folyvást beözönlve keletről
Nyíló ablakokon, s a nemességnek fülodúit
Hömpölygő zenehang üti meg, mint orgona hangja.
A terem eltágul: magasan felnőnek a nyúlánk
Oszlopok, Atlas-vállaikon hordvák hegyes ívű
Boltozatot; hasonúl megnyúlnak az ablakok és fönn
Ékben enyésznek el. A zöld asztal megrövidűl és
Oltárrá alakul, márványlépcsőin amelynek
A karok és rendek magokat térdelve találják.
Bámul a nagy sokaság, megrendül mélye szivének,
Térde remeg, s önkénytelenűl hull a padozatra.
S íme az ablakokon, nagy zúgásnak közepette,
Két tündéri alak berepűl s helyt fog az oltár
Gazdag emelvényén: daliás ifjú, csodaszép hölgy.
Ekkor az orgona elnémúl és ünnepi csönd lesz,
Melynek az aethernél tisztább hullámiban ekkép
Lejt a leventének hajlékony, ezüst nemü hangja:

"Férfiak!

A haza szent ügye gyüjtött volna rakásra
Benneteket: komolyan vítatni, mi eszközök által
Lenne a kedves hon boldoggá, lenne dicsővé.
Tí pedig oktalanul mellőzve, feledve a közjót,
Képzelt érdekekért civakodtok s aljas önösség-
Táplált szenvedelem tépé pártokra megyétek.
Ti szabadelműek, kik nyelveteken ama legszebb
Szót, a "szabadságot" szólásban, gondolatokban,
Testben, lélekben meritek hordozni naponként:
Névvel vagytok azok. Vallástok képmutatóság;
Bennetek a türelem, más értelműek iránt, nincs;
Bennetek a kitürés, tartós láng, semmi nagyért, nincs;
Bennetek elszántság nincs áldozatokra: ezért már
Olcsók elveitek; szavatok nyila mind eltompult,
Semmi hatás nélkül pattan le az érc kebelekről.
Isteni törvények nagyon emberi hírnöki vagytok,
Tin tanitástoknak legcsúfosb nem-követői;
Drága damaszkusi kard töredékeny rozsdahüvellyei;
Nagybecsü gyémántot rejtő szemetek. Divat az csak,
Semmi egyéb, mellyért szabad elvek apostoli-képen
Hirdetitek magatok, s mint a divat, úgy e szeszély is
Változik a korral; mesterkélt lángotok elhűl
És pusztán, ridegen marad a szív kebleitekben.
Önzetek. - És ti, kemény nyaku Izraël, úgymaradásnak
Emberi, kik, hazugúl, fontolt haladásnak eszélyes
Pártja gyanánt vetitek magatok' fel, nyiltan előttem
Titkaitok. Ti hazát háznéppel, multat a mosttal,
Összecserélgettek. Filozófok vagytok; az ember
Bennetek él csak s ott minden, de kivűletek ami
Látszik, mind tünemény, üres álom, anyagtalan ábránd.
Elvetek ez. Maradást kívántok, nem, mivel az jó
Ami marad, de mivel nem pénzetek', és nem erőtök',
Véretek' inkább nem (mint ősötök, akire büszkén
Puffad májatok) és eszetek' sem, csak neki tespedt
Lágy kényelmeteket sem vagytok erős kebelűek
Áldozatúl odavetni a szent haza oltárára.
Végre ti semlegesek, ti a status hittagadói,
Bennetek a másik két párt minden büne megvan,
Ingadozóságnak még megszaporítva bünével.
Halljátok szavamat mindnyájan: ERÉLY nevem és e
Hölgyé LELKESEDÉS. Mi az éter tiszta patakját
Isszuk, a hajnalnak fürödünk bíbor mederében:
Földi salak nincsen szellemlényünkre tapadva.
Ám önösök legyetek, nem tiltalak. Ember, önösség
Nélkül, nem lehet el. De ne légyen szűkkebelű és
Aljas ez önszeretet; ne kicsínyes, mint a mesének
Majmaié, mellyek, történetből, fagyos éjen
Emberrakta tüzet lelvén egy rengeteg erdőn,
Nála pirítkoztak kényökre; de majd, hogy elégett,
Nem vala köztök, mely kényelmét új fahozással
Volna elég elszánt megbontani, s így a közös tűz
Hamvaiból kialudt. Önzéstek nagyszerü légyen:
Ti legyetek gazdag polgárai gazdag e honnak:
Tí legyetek boldog polgárai boldog e honnak;
Légyetek értelmes polgári müvelt e hazának,
És legyetek büszkék, mint gyermeki büszke hazának;
Ez legyen önzéstek, meg ama benső jutalomra
Vágyakozás, amelly olly édes az emberi szívnek.
Tetteket a honnak! hiszen, oh, mi ez a haza? nemde
Tinmagatok, nőtök s az olajvesszőre hasonló
Gyermekitek? Nosza hát tegyetek fogadást a hazának
Oltárán, miszerint ha erő kell, adtok erőt, ha
Pénz kell, adtok pénzt, ha kitől telik ész, az adand észt,
S adtok vért - ha kiván a közös haza - életet adtok."

Ekkor imádó csönd váltá fel az ifju beszédét.
Társa pedig, tünödér deli hölgye a Lelkesedésnek,
Drága nyakékeit és perecét a habnemü karból
Föltépvén, teneked szentelte, o hon, teneked, hajh!
Gyéren látogatott oltárodon. Annak utána
Jobb keze kékes erét fölnyitván, tiszta piros vért
Áldoza, hullatván a fehér márványterületre,
S ujjait esküszerű helyzetben az égre mutatván.
Most pedig égi mosoly, millyent csak e hölgy mosolyoghat,
Súgárzik szemiből, enyeleg képén, derül ajkin
S int az egész népnek feljőni, csinálni szerinte.
Jöttek is. Első jött gróf Lánghy: ez évi jövelme
Századikát örömest kötelezte honának adóúl,
S fogván kardja hegyét, mélyen hasitotta karát föl,
Messze lövellő vért hintvén a szent emeletre.
Jöttek utána sokan, s hasonúl esküdtek, a jó hont
Bármilly áldozatot kívánna, segélni telőkép
Mind a haláliglan. De csak a kicsinyek s együgyűek
Jöttenek ám: idegen képek, kiket a megye népe
Még ki nem ismert sem hangjokról, mint a harist, sem
Pávai tollukról. S miután mind esküt adának
(Már akik úgy akarák), a szellemi pár elenyészett,
Mint elenyészik a hószinü felhők gyér patyolatja,
Mellyet a föllengő szél elmos a szemnek előle.
Oszlopok és ívbolt és oltár mind odalőnek,
A terem összeszorult, mint volt azelőtt, lesülyedtek
Ablaki, és a gyülés, még folyvást szótlan, eloszlott. -
S Bende? Hamarfy? Tehát róluk nincs semmi megírva?
Vaj igen! Ők látván, hogy a drágán összeharácsolt
Lelkeket egy pár szó elhódította, haraggal
Félre vonúlának, hova máskor az Ingady pártja
Ülni szokott, a juste milieusök gyáva csoportja.
E példát követék a többi kolomposok is, kik
Fájlalták a dicső kortesség megrövidűlni
Kezdett szép jogait: Borzond. Telivér, koros Aggdy
És a derék Rohanász, a nagy liberális, a honfi.
Lepkefy ellenben föl akart eskünni, de apja
Megrántá könyökét s elhítta magával ezekhez.
"Mit gondolsz, te fiú? sátánok azok" - de az úrfi
E nősátántól örömest rá lenne vitetni.
Mind ide állottak Rák Bende vitézei, tízen,
Bánatos arcokkal, mint nászlakomának utána
Fül- s hegedű-kínzó szerecsenjei szoktak e honnak.

*

[1] Nobilium dux, latin neve volt a nemesek hadnagyának. A. J.

Ráadás

Krónika! még mielőtt halhatlanságba repülnél,
Mondd el a kútba szorult jó Ingady mostoha sorsát.
Őneki Morfeusz úr nem adott vala álmot ez éjen.
Űle pedig vízben nyakaiglan, s ülne talán még
E mai szent napon is, ha ki nem fogy a kortesi hordó
S a megye hajdúit kúthoz nem hajtja gyomorban
Forró Ethna-tüzök. De kifogyván a tele hordók,
S a megye hajdúját oda hajtván gyomra Vezúvja,
S megfogván a nehéz láncot, s húzván fel a vödröt -
Elszaladott. A tekintetes úr mélyebbre sülyedt le.
Hírül adá e csodát többeknek mégis. Ezek közt
Ármányos fickók voltak, kik a hétfejü sárkányt
Sem nagyon irtóztak voln' most felrántani. Így lőn
Hogy napfényre került jó Ingady, mellyet azonnal
Élvez is ott helyben, ha kemény fájdalmi fejének
Nem födik el szemeit vastag fátylával a kínnak.
"Merre lakom?" kérdé. "Kit tetszik kérdeni?" kérdék.
"Ingady táblabiró hogy merre lakik." - Haza vitték.
Otthon a tensasszony, látván hogy vízben eléggé
Meg van mosva, csak úgy víz nélkül mosta fejét meg.
Aztán párna közé fektette, mivel veszedelmes
Náthabetegség fogta elő, s lőn prószit! egészség!
Mindazonáltal még fölgyógyult volna, de nője
Orvost is hivatott és denique Ingady meghalt.

Ingadynét tüstént megkéré Bende nejéül,
Ah, de az özvegy nem mene hozzá - meddig a gyásznak
Hónapi tartának. - Puha kis papucsának alatta
Boldogul élt hősünk még tíz vagy tízenegy évet,
Végre pedig meghalt. Siratá hűlt hamvait a fél
Utca, meg a kávés, meg a csaplár, csak nem a hív nő.
Még hátán feküdött, mikor ajtaja nagy kocogással
Hangot adott, úgy, mintha rokonja szegezne koporsót.
A kocogást esküdt okozá, függesztve idézvényt
Hajdani csínjáért, mit még Q-ban követett el.

Ott, a halottas nép közepett, valamely zsebelésért
Csíptek el egy rongyvázt: és az (lehető-e?) Hamarfy.

***