Arany János

AZ ÖZVEGY EMBER ÁRVÁI

Este van már, csóka, varju feketén kovályog:
Gyertek elő, szép regém van, gyermekek, leányok!
Egy királyról, a királynak árva kis fiáról,
Fehérképű, aranyhajú szépséges leányról.

Estike volt a leányzó, Liliom a bátyja,
Messze lát a fényes nap, de párjokat nem látja:
Olyan édes, olyan ékes, a leány, a gyermek!
Nézni rájok a lelke is repdes az embernek.

Nincsen immár édes anyjok, elmaradtak árván;
Ki-kimennek játszadozni a temető árkán:
Gondolatlan játék közbe' az időt repítik
Édes anyjok barna sirját virággal behintik.

Özvegyen az édes apjok, hejh! busúl magában;
Látja, hogy nem boldogulhat semmi ő dolgában:
Mert ahol jó háziasszony nem ügyel a rendre,
Isten átka van a házon, nincs is előmente.

Minden úgy van, mintha mindjárt eredne futásnak;
Szeri-száma, sorja nincsen sütésnek mosásnak;
Szita, rosta, csupor, fazék, vagyon mind veszőbe,
A szomszédból kéregetnek másokat helyébe.

Szomszédjában a királynak vén leány lakozott,
Oda küldi fiát hozzá, a kis Liliomot:
"Azt izeni édesapám" így beszélt a gyermek,
"A dagasztó tekenőjét adja ide kelmed."

"Bizony fiam nem adom én" így felelt a vén lyány
"Házasodjék meg az apád, lesz tekenő aztán,
Házasodjék meg az apád, és vegyen el engem;
De bizony a tekenőmet nem bitolja ingyen."

Máskor megint odaküldi: "adjon egy lapátot."
"Nem adhatom édes fiam, kell nekem is, látod;
Házasodjék meg az apád, legyünk egy kenyéren,
Sütök aztán neki cipót lágyon és fehéren."

Oda küldi harmadízben: "adjon egy pemetét."
"Dehogy adnám a körmömről ezt a kis feketét!
Házasodjék meg az apád, és ha engem elvesz,
Úgy lapátja, tekenője, pemetéje is lesz."

Megkéreti az öreg lyányt balgatag eszével,
Hozzá is ment az öreg lyány mind a két kezével.
Illett neki a fejkötő szürke haja mellé,
Mintha már az isten tudja mióta viselné.

Első napon szava se volt az új menyecskének,
Feleletje nem, vagy igen, ha valamit kérdnek.
Engedelmes mint a bárány, mindig urát bújja,
Az urának a leülő helyét is megfújja.

Mondogatja mostoháit édes gyermekének,
Símogatja aranyhaját a szép Estikének,
Aranyhaját megfüsűli vert arany füsűvel,
Ki se győzném mondani, hogy milyen nagy becsűvel.

Este reggel tejbe vajba megfereszti őket,
Fujó szélre, szellőcskére sem ereszti őket;
Liliom-nak, Estiké-nek szíve csak azt vallja,
Hogy bizony jobb a mostoha, mint az édes anyja.

Második nap az asszonynak ezer a bibéje;
Neki ez kell, neki az kell: vegye meg a férje;
Vigye őtet vásárokra, búcsura, bányába;
Nem szakad el lova farka, nem kopik el lába.

Megfüsűli a leányt is, - hanem már ezúttal
Nem az arany füsűjével, csak ezüst fogúval:
Tejbe vajba sem füröszté, csupán hideg vizbe; -
Megszapulta erős lugban a harmadik izbe.

Harmadnapon egy gerebent fogván a kezébe,
A leányzó aranyhaját összevissza tépte,
Nyomain a gerebennek piros vér serkedez,
Fehér nyaka patyolatján lefelé csergedez.

Hajtja őket az erdőre; szedegetni gallyat,
Elindulnak sirva, ríva; nem próbáltak ollyat.
Azt sem tudják hol az erdő, merre kéne menni,
Elbúnak az ablak alá, hol nem látja senki.
-------------------------------------------

(1850 körül)