Arany János

DALIÁS IDŐK - Első ének

Toldi szerelmének első dolgozata

1849-1853

,Az idő akkoron szép folyással vala,
Az bálványimádás immár megszünt vala.'

Ilosvai

1

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngéz már valamit - mesének.
   Én is visszanézek, el-elképzelődöm,
Toldi jut eszembe, régi ösmerősöm;
Látok győzedelmes nagy királyt és szép hont,
Krónikám ezekről illyen éneket mond.

2

Már lecsöndesűlt a háborúk morajja,
Felvirult a béke, mint a zöld olajfa;
Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,
Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:
   De Lajos kerűlte puha párnaszékét,
Mert neki nagy lelke nem hagy vala békét:
"Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt," szóla,
"Hiszen én vagyok az ország számadója."

3

Senkinek se mondá, titkon útra készült,
Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szürt
Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,
Akkor egy otromba lóra fészkelődék:
   Lovait kereste, mint szegény kárvallott,
Szedte a begyébe amit látott, hallott:
Merre mi panasz van; mi a népség terhe;
Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.

4

Három nap bolyonga. Harmadnap estenden
Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:
Gyönyörű mező volt, bokáig érő gyep,
Leszállott a lórul, gondolá, hogy étet.
   A nap is fejét már hajtá nyúgalomba,
Piros paplanát szép orcájára vonva;
Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?
Szállást kér valamely jószivű bokornál.

5

Nagy fejér ház volt a falu szélső háza,
Oda ment itatni, hogy kizaboláza;
Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,
Hanem a sarkából messze kihajítva.
   A kutyák azonban rátámadtak csúnyán,
De a kúton álla egy szép hajadon lyány,
Szólott a kutyáknak, ezek szót fogadtak
S egyenkint morogva hátra sompolyogtak.

6

Akkor mond a király: "Szépséges kisasszony,
Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?"
Felelt a leányzó: "Ugyan hogyne volna,
Szegény ember, - hanem hova megyen már ma?
   Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed.
Holnap idejében megint útra kelhet."
És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,
Hogy repesett a szív a király mellében.

7

De felelt az útas: "Követem személyét,
Illyen úri háznál nem forgottam én még;
Másutt is találok valamely szállásra:
Úrnak úr, szegénynek szegény az ő társa."
   Hallá ezt a gazda, és a tornác alól
Parancsolva-formán a beszédjébe szól:
"Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!
Ki itt esteledik, bizony itt is hál az."

8

Avval hátra inte s előjött egy szolga:
"Péter, a lovat kend beköti az ólba,
Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,
Mert nem mégy el innét, engem úgy segéljen?"
   Tetszett e magyar szív a fejedelemnek:
Nem is a kis házba, a felházba mentek;
Ott az asztalfőre ülteti vendégét;
Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.

9

"Angyalom Piroskám," a gazda kiszólal,
"Hoznál egy ital bort a fejér kancsóval!"
Megfogadta a szót, az edényt kimosta
S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.
   "Nosza, édes lyányom, mutass emberséget,"
Unszolá az apja, "kínáld a vendéget."
Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordult,
Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.

10

Míg Piroska dolgát végezé a konyhán,
Folyt a szó odabenn, az ital is folyván;
Mikor pedig a tál asztalra kerűle,
Mind a hárman helyet foglaltak körűle:
   Legfelűl a király, oldalvást a gazda;
Szembe a királlyal, legalul, Piroska:
Hej! ha tudta volna, az útas ki légyen,
Vacsorája miatt megölné a szégyen.

11

Pedig volt, amennyi szemnek szájnak kellett:
Szép fejes saláta, kövér bárány mellett;
Jó lepény, turóval; eper és cseresznye;
Lépes méz, a kasbul frissiben lemetszve,
   Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta
Kedvesen megérzett a virág zamatja;
Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,
S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.

12

Mindez a királynak tetszett igen nagyon,
Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,
Úgy kinyilt a szíve, oly nehéz volt néki,
Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.
   Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol -
Mint az árnyék, majd-majd ellebbent magától;
De meg' arra gondolt: hátha megijednek?
Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?

13

"Ejnye öcsém, azt se kérded, kinek hínak:
Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak"
Szóla most a gazda: "Pedig úgy illenék,
Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk.
   Más egészségiért, a magunk javáért,
Új barátságunknak állandó voltáért,
Hazáért, királyért... hanem még egy hija:
Becsűletes neved, édes atyámfia?"

14

Válaszolt az útas: "Éltesse az Isten!
A Rozgonyi urak híres urak itten,
Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba
Emlegetni hallám, gyermekségem óta.
   Makkos erdejök nagy; faluik, pusztáik,
Ménes-, gulyabeli és sertés marháik; -
Hogy-hogy nagy jó uram épen azok féle!
Tartsa meg az Isten, háza örömére."

15

Ráivék, azután illyen mesét mondott
(Melyet ivás közben hirtelen kigondolt):
"Jaj, biz én nem igen dicsekszem nevemmel,
Szegény fiú vagyok, noha nemes-ember.
   Nagyon megromlottam: valamely zsiványok
Három új hámomat üresen hagyának;
A miatt szántatlan, vetetlen maradtam;
Nagy földet bejárék, de rá nem akadtam.

16

"Különben Apáti volna lakóhelyem,
S mikor otthon vagyok Csuta György a nevem;
Csuta most, de apám azt vítatta holtig,
(Hamis bor, az ember nyelve hogy' megoldik!):
   Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg,
Hogy a nemzetségük Árpád vérbül ered
Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,
... Lánchordtát, nagy uram, csak ne nevessen ki."

17

Felelt Rozgonyi úr: "Mondasz, hé, valamit:
Régóta vizsgálom képed vonásait:
Szemed járásából mindjárt kiláttam azt
Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy épen paraszt.
   Ki tudja? ki merne hitet mondani rá?
Hol fel a talpával a kerék, hol alá;
Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:
Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!"

18

Jót nevettek rajta mint valamely tréfán;
Mosolygós arcával távozott a szép lyány;
Csuta György pedig szólt (már csak így nevezem):
"Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen...
   De, négy szem közt mondva, bizony a mostani
Királyra is tudnánk sok hibát mondani -"
"Mit!" kiált Rozgonyi: "öcsém uram, hallja!..."
S rácsapott öklével a kemény asztalra.

19

Nevetett a király: "No no, édes uram
Hanem, szó ami szó, gyönyörű lyánya van:
Milyen a járása, termete, milliom!
Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom."
   Ránézett a gazda, amúgy kétkedőleg,
Hogy minek gondolja: tán leánynézőnek?
Miután a szemét az nem sütötte le,
Sohajtván egy nagyot, ily szókkal felele:

20

"Haj!" elkezdi "mondjam? ne mondjam? mi haszna
Minden embernek van baja meg panassza,
S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:
Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom.
   Örömem szépsége, örömem jósága,
Ő lelkemnek lelke, szememnek világa,
Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:
De mégis hiába: hej! mégis hiába.

21

"Mert van egy új törvény - hallhatád is, hogy mi -
Kár volt a királynak azt a törvényt hozni,
Hogy fiágra szóló, apárul-maradtat,
Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.
   Ez az én keservem, ez az én bánatom.
Renyhe fog civódni sok szép birtokomon,
Idegen rokonság, kinek életemben
Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem."

22

Nekiszomorodott rajta egy kicsínyég,
Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék
És ha nem biztatná akivel beszélget,
Jó tanácsot adván, és jó reménységet.
   De Lajos elkezdi gondolkozás után:
"Volt-e már evégett, nagy jó uram, Budán?"
Fejét rázta, hogy nem; igazán, nem is volt,
Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.

23

"No hát" mond az útas, "fogadja tanácsom,
Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:
Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,
Felségedhez ebben meg ebben fáradok,
   Nevezet szerint hogy van nekem egy lyányom,
De fiam nincs, kire a birtokom szálljon:
Tegye azt felséged mintha fiú volna,
Írja örökségem kedves leányomra."

24

Megörült a gazda: "Héj be áldott szó ez!
Hogyne tenném meg, ha tudnám hogy való lesz.
Beh nem válogatnék gazdag vőlegénybe'!
Lenne itt elég, mit aprítni a téjbe.
   Öcsém, öcsém: akkor én csak embert néznék,
Nem kéne egyéb, mint személyes vitézség:
Ki mindet legyőzné vitézi játékon,
Annak adnám díjul kedves ajándékom."

25

Ragyogott a szeme, az orcája égett,
Mintha így biztatta volna a vendéget:
"No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,
Állj elő, mutasd meg hogy te sem vagy gyáva."
   Pedig a királynak más volt a fejében,
Szíve választottja van már neki régen:
Valakinek szánta, hej! valaki-másnak
Rozgonyi Piroskát: derék Toldijának.

26

Még egy jó darabig fenn beszéltek erről,
Azután egyébről, azután mindenről,
Azután késő lett, a király is bágyadt
S megveté Piroska a drágaszép ágyat.
   Apjának, magának ott az első házban,
Vendégnek külön, egy benyiló szobában:
Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,
Kétfelé hajtván a selyem szunyoghálót.

27

Mielőtt azonban a dagadó párnák
A király szemeit nyugalomba zárnák,
Mielőtt az ágyba fekünnék; mely tiszta
Színével, szagával édesdeden hítta:
   Pergamen levelet vett ki tarsolyábul,
Megirá, pecsétet is nyomott rá hátul,
Kis gyürü pecsétet egy darab viaszra, -
De azért csak annyi volt annak a haszna.

28

Mert midőn a király hajnal hasadtával
Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,
(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:
Telhetetlen volt a gazda szívessége);
   Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is,
S utána néztek, míg elűlt a por is:
Vánkos alatt a lyány ilyen írást lelvén,
Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:

29

"Rozgonyi Piroska, Rozgonyi Pál lyánya,
Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -
Egyetlen örökös, ura mindenének,
Dísze, fentartója a Rozgonyi névnek.
   Harci játékot tart piros pünkösd napján,
S ki legbajnokabb lesz, azé legyen a lyány,
Mert ezt így helyesnek és jónak találja
LAJOS, Magyarország mostani királya."

30

Fölösleges volna hosszan elbeszélnem,
Mint elálmélkodtak ezen a levélen,
A levélen is, de hát még az iróján,
S mennyifélét gondolt a szép eladó lyány.
   A pünkösd azonban már nem vala távol,
El-elmúlt egy-egy nap Isten jóvoltából;
Nehezen is várták, készültek is nagyon -
Majd meglátjuk, de most egykicsit elhagyom.

*