Arany János

DALIÁS IDŐK - Harmadik ének

,Tholdi Miklós hazaméne, Nagyfaluba.'

Ilosvai

Érkezik e percen a királyhoz követ,
Összecsapzott szőre jó lovának, jövet;
Gyászos levelet hoz, sietős az útja,
Mi van a levélben, a jó Isten tudja.
Mert fekete azon a zsinór, a pecsét.
Bontsd fel, király, bontsd fel: megölték az öcséd';
Olaszok ölték meg, orozva, titokban;
Önnön hitvese is tudós e dologban.

Hamar átfutá az irás foglalatját,
Hamarabb a halál színe, ábrázatját;
Nem időzött soká, visszament Budára,
Rozgonyi sem merte híni lakomára.
Az urak közt pedig arról foly a beszéd,
(Mert valami úton hallották a neszét)
Hogy nem éri még be a király e búval:
Megy az olasz ellen harccal, háborúval.

De, mint szomjas plánta zivatar szelére,
Úgy üdült, úgy éledt Toldi e rossz hirre,
S így beszélt magához: "jó az Isten, jót ád,
Jóra igazítja bűnös ember dolgát.
Oly erőtlen vagy-e, hogy vissza ne nyernéd,
Bárha okkal-móddal, a király kegyelmét?
Lesz idő, ne busúlj; kijön még a sorja,
Tied lesz Piroska, ha Isten akarja."

Rozgonyi se várta volna ilyen végit,
Szomorún marasztja szomorú vendégit,
De azok köszönik a jó barátságot,
Más időre hagyják ezt a mulatságot.
El is oszlott, aki valamire való,
Vagy, ha megmaradna egy két tányérnyaló,
A többire nézve, csupa szégyenében,
Az is haza kullog, szomorúan, éhen.

Pál gazdának az most a vigasztalása,
Hogy jó helyre esik az Isten áldása:
Begyűjti az egész vidékbeli szegényt:
Egyenek, igyanak, hozzanak is edényt.
Maga méri a bort egy öblös kupával,
S a szegény Piroska oly szivesen tálal;
Jól esik, ha mondja némely öreg asszony:
"Áldja meg az Isten, lelkem szép kisasszony!"

De mihelyt bevonúl csendes rejtekébe,
Ott terem előtte a dalia képe,
Azé, akit eddig ő soha nem ismert,
Azé, ki levágta azt a csúnya embert,
Azé, aki magát veszélybe juttatta,
És pedig ki miatt? pedig ő miatta!
Akkor aztán elkezd keservesen sírni,
S olyat érez, amit nem tudok leírni.

Pál ur is rossz kedvű, dörmög tovább-elébb,
Hát im alkonyatkor Toldi Miklós belép;
No, köszön, fogadja, ültetné, de nem űl,
Kérdezi, mi hozta ilyen véletlenűl?
"Hej, vitéz nagy uram! hogy mi hozott engem,
Kegyelmed lyányához való tiszta lelkem;
Adja nékem a lyányt, meg tudom becsűlni:
Helyét is megfúvom, ha le akar űlni."

Azt is elbeszélte Rozgonyinak Toldi,
Hogy' akar, mint akar bajából tisztulni:
"Háború lesz, úgymond, kell ottan az ember,
Másszor is segített rajtam a jó fegyver."
Egy szó annyi mint száz: könnyen összefértek,
Toldi meg Piroska gyűrüt is cseréltek,
Jegyet is váltottak; de hogy tudniillik,
Akkor viszi haza, ha baja elmúlik.

Megvacsorált Miklós, meg is éjszakált ott,
Másnap a leánnyal még egy pár szót váltott,
Azaz, el se' hagynák azt a pár szót soha:
De nyerít a Toldi nyughatatlan lova.
"Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:
Isten veled, atyám, és szivem szerelme!"
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:
De várd meg legalább a kenyérebédet."

Megfogadta Miklós, elkelt az ebéd is,
Beszéltek, beszéltek, több volt hátra mégis;
Jött azonban Toldi fegyveres szolgája,
Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
"Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:
Isten veled atyám és szivem szerelme!"
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam, téged:
De várd meg legalább a déli ebédet."

Megvárta, megevék azt is együtt, délben,
Jó-soká maradt még Toldi menő-félben;
Benyitott azonban a fegyveres szolga:
Nem kell-e a lovat bekötni az ólba?
"Paripám nyergelve, lábam az kengyelbe:
Megyek édes atyám és szivem szerelme!"
"Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma
Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?"

"Este, vagy éjszaka: tőle nem irtódzom;
Hova, merre megyek? az is az én dolgom:
De tovább sehogy sincs maradásom itten,
Hogy eddig maradjak, bizony azt se' hittem.
Isten hozzád, szívem édes szép szerelme!
Addsza kicsiny kezed, borúlj az ölemre;
Hadd szakasztok rózsát gyenge rózsafádról -
Egy csókot az útra, piros két orcádról."

Elcsattant az a csók, nem is egyszer pedig,
Mint a földieper csattan, mikor szedik;
Rövid vége lett a hosszas bucsuzásnak:
Nem is integettek messziről egymásnak.
Jó Toldi lovára csakhamar felűle;
Szeméből valamit lopva kitörűle;
Sarkantyúzza lovát, szintúgy vérzik belé:
"Co-fel, jó paripám, szűlő-helyem felé."

De mostan valami ötlik az eszébe:
Fogja s a szolgának pénzt ad a kezébe,
Mondva neki: "fiam, elmehetsz dolgodra:
Nincs tovább szükségem a szolgálatodra.
Hű és igaz voltál mindenkor én hozzám,
Vétek lenne ha azt meg nem jutalmaznám:
Tied a ló, vidd el; vidd el a ruhát is:
Ne ríj: ád az Isten neked jobb gazdát is."

Ezt mondá a bajnok, de hogy miér' mondta,
Azt a szolga előtt bölcsen eltitkolta:
Félt, nehogy ez otthon másnak kibeszélje,
Hogyan ejté megint ő magát veszélybe.
Tudta, hogy az anyja megijedne szörnyen,
Isten mentsen, hogy ez a fülébe menjen!
Így talán csak későn hallja meg, vagy soha:
Mert hozzá se járnak, ő se' jár sehova.

Vele lakott másszor édes anyja Budán,
De haza sovárgott, haza ment azután,
Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,
Mihelyt György fiának halomása hallék.
Mert nem ada Isten hosszu éltet annak:
Juttatá fogára erdei vadkannak;
Toldiné fogta fel árva kis leányát,
Fölnevelte szépen kedves unokáját.

Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony,
Hogy neki ez a nap olly örömet hozzon;
Ablakában űl, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart, meg az aprómarhát;
Mert úgy volt a jámbor ősi ház kiszabva,
És úgy látta jónak, aki helybenhagyta,
Hogy ne kandikáljon országba-világba,
Nézzen, mint igaz bölcs, csupán önmagába.

Toldiné hát egyszer lódobogást hallott,
Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:
"Jaj! Miklós" - kiálta és futott elébe,
Nem lelé a rostély nyitját hevenyébe.
Szép Etelke pedig mihelyest meglátta
Hogy a kapu sarkán befordul a bátyja,
Szalad az udvarról; kengyelébe pattan,
Öleli, csókolja hogy szintolyat csattan.

Most leszálla Toldi és hagyá Etelkét,
Hadd jártassa Pirkót, töltse abban kedvét;
Megcsókolta anyját halvány szép homlokán;
Addig fel se ment a lépcső három fokán.
Mikor pedig fenn volt, lehajlék hozzája,
Megfogá a kezét, reáforrt a szája,
Édes anyja szegény! kivül a ruháján,
Csókolta nagy fiát, verő szive táján.

Akkor a szobába vezeté be karon. -
Mondanom se' kell, hogy lett nagy lakodalom.
Alig lelte helyét Miklósnak az anyja, -
Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
Bence, a vén Bence, volt a pincemester,
Ki is tört belőle, hogy ő arra nagy szer:
Ugy járt, ha borér' ment, hogy ne kelljen várni,
S úgy hozott, hogy kétszer sose kelljen járni.

De maga korántsem ivott azér' sokat,
Forgatván fejében apai gondokat;
Ivott ő, mint szokta, sziv vidámság végett,
Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
Hanem mikor látta hogy nincs semmi hiány,
Enni, avagy inni egy cseléd sem kiván:
Intett a fiának, egy szálas legénynek
S ketten a szobába Toldihoz menének.

És így szóla Bence: "H'óta t'om az eszem
Kenyeremet én a Toldi háztól eszem;
Rossz kis sütykő voltam, annyi, mint az öklöm.
Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
Én ökröt vezettem, - éd's apám az ekét
Tartotta!... de minek ez a hosszas beszéd?
Hej! micsoda búza lett abban a földben:
Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.

"Még akkor boldogult apám uram is élt,
Csakugyan Bencének hítták ő kegyelmét,
Én is, hogy fiam lett, - látom a bolondok
Cifra néven kapnak: Bence legyen, mondok.
Nagy fiú: ehol van! Jöszte, szógám, elébb;
Szégyellős e' kicsit, mint fiatal cseléd.
Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?

"Jóval ifjabb volt még kelmed a fiamnál,
Hanem szálasabb is, izmosabb is annál:
Hányszor elbeszéltük azelőtt: no, ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha meg-nől.
Biztattam is: menjen katonának, vagy mi,
De az édes anyját nem akarta hagyni;
Pedig lám ni! milyen ember vált belőle;
Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.

"Ezt a rossz fiút is nem t'om én mi lelte,
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt izéli mindig: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
Itt van, nagy jó uram, azér' hoztam elő,
Legyen kelmed hozzá igaz gondviselő,
Apja helyen apja, vezető vezére:
Isten is megáldja kegyelmedet érte!"

Nevetett Miklós az együgyü beszéden,
Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:
Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?
Melyikben lesz annak idővel is haszna?
Etelke azonban, egy asztali késsel,
Lovaggá ütötte, három kis ütéssel
S kitörvén a kedve hangos hahotába,
Bevonszolta Bencét az oldalszobába.

Ott egy régi szekrény poros zege-zugát,
Felhányta s kiszede holmi ócska ruhát,
Amelyeket Toldi már annak előtte
Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
Etelka azokból egynehány darabot
Egész öltőbelit összeválogatott
S od'adá Bencének ingyen, ajándékba,
Hogy tanúljon belé, vegye is fel még ma.

Ezalatt elmondá Toldi az anyjának,
Hogy jutott kezéhez a szép úri lyánynak.
Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,
Háború végével, kelnek, úgymond, egybe.
"Addig, édes anyám, - addig az országból -
Messze kell távoznom, király parancsából."
Nem hazudott ebben, némelyek úgy vélik,
De hazudság a szót eltakarni félig.

Sirt, nevetett anyja, mikor ezt meghallá,
Szíve ez örömet nem várta, sokallá;
Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,
Elpirítá benső titkos gondolatja:
Előtte fia még mind' a régi gyermek,
Oly furcsán esett most képzelni embernek,
Házasult embernek képzelni továbbat
Göndör haju, fürge, játszi unokákat.

Hányszor mondatá el, kérdezé ki ujra?
Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:
Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?
Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
Haja, szemöldöke, szeme, szempillája?
Ajaki, beszéde, léptei, ruhája?
Felelni sem győzne Miklós annyit neki,
Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.

S jaj lett volna szegény Piroskának dolga
Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! -
Most azonban félbehagyták a beszédet,
Mert az ifju Bence a szobába lépett.
Kard veri a combját, a nyakába' mente,
Ki van csipve rútul, mint bármely levente,
Megáll egyenesen, mint egy mutatófa
S rövid habozással imígy kezd a szóba:

"Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem:
Egy páncélos bajnok, úgy látom, idegen,
Künn az ajtó előtt kegyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre halálra."
Toldinak se kell több: "hogyan a patvarba!"
Felugrik sebesen, szalad a pitvarba,
Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz,
Kivűl a tornácon, vele megvíni kész.

Toldi a fegyverről nyomba megismerte, -
Látja, hogy az nem más, mint húga Etelke,
Iszonyú láncsáját balkezében tartja,
Míg a jobb kezében villog széles kardja.
De Miklós a szemét összerántja vadúl,
Felgyűri az ingét, karja kiszabadúl,
Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép, elesik a nehéz fegyverben.

"Ugy kell! eben esett, kőszülötte lyánya!"
Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,
Fölemelte szépen tizszer is megkérdte,
Nem fáj-e valahol, könyöke, vagy térde?
Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség,
Van mivel egymás közt eltöltni az estét;
Azt is látja Toldi, hogy bizony nem furkó
A fiatal Bence, sőt ugyan nagy lurkó.

Így az egész éjet, viradat feléig,
Nyájasan ők együtt hamar elbeszélik,
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja,
Majd, a rövid álom Piroskához vonja.
De a harcok gondja korán költi másnap,
Búcsút vesz, neki megy a nagy útazásnak,
Amerre vezérli jó vagy bal szerencse: -
Utána lovagol fütyörészve Bence. -

DALIÁS IDŐK - Harmadik ének - Arany János

Arany János

DALIÁS IDŐK - Harmadik ének

,Tholdi Miklós hazaméne, Nagyfaluba.'

Ilosvai