Arany János

DALIÁS IDŐK (második dolgozat)- Negyedik ének

,Rettenetes haddal ezentől induljunk.
....................................
Vala okossága az tisztes asszonynak.'

Ilosvai

1

Kont Miklós azonban, előhad vezére,
Sok országon átal a Rontóhoz ére;
Ott erős táborba vonta össze sergét,
Hogy a nyűgös útnak kipihenje terhét.
   Messzelátó halmon sátorát emelé,
Honnan a kilátás szép volt mindenfelé:
Nyúgaton a kéklő hegylánc koszorúzta,
Keleten a tenger, e nagy vízi puszta.

2

Első gondja volt, hogy sátora elébe
Árbocfát emeljen fürge ácsok népe;
Azután a roppant uj zászlót kibonták
S kötelen a magas ösztörűre vonták;
   Fekete a zászló; de a gyászos falra[1]
Selyem, arany, ezüst fonállal kivarrva
Endre sorsát himzék négy rendbeli képen, -
Halhatatlan rege! te mondd el, miképen.

3

Mindjárt a legelső: vén királyt ábrázol,
Róbert az, ki Nápoly trónján üle másszor,
Most halálos ágyban a mester himezte
Halál árnyékával véknyan befedezte.
   Ágya zsámolyán két gyermek-ifju térdel:
Unokája volt ez, Johanna, Endrével;
Összeadja gyenge kezöket, - felettök
Koronáját tartja fényes arcu püspök.

4

Másik kép Johannát ábrázolja szinte:
Felnőtt már, nagyobb, szebb, mint volt eleinte;
Keble, ajka duzzad, égnek pillantási,
Különben azok, de merészbek, vonási.
   Ül királyi székben, koronája ragyog,
Mellette, mögötte csinos olasz nagyok;
Endre, mint egy szolga, külön a csoporttul
Sötétebb orcával az árnyékba fordul.

5

Majd a harmadik kép egy homályos pitvar,
Benne mécsvilág, mint hold körül az udvar;
Ottan látni Endrét, háló kantusában;
Négy-öt álarcossal izzadni tusában:
   Egyet már letipra, egy őt fogja hátul,
Nem messze Johanna nyíló ajtajátul,
Látni a nyilásban lengő éji burkot
S a fejér kezet, mely odanyujt egy... hurkot!

6

Kert a negyedik rajz: telihold sugára
Ömlik, árnyas nagy fák közül, egy tisztásra;
Öreg asszony űl ott, arcredői mélyen
Sötétellnek, amint hajol a holdfényen.
   Ölében az Endre puffadt képe kékül,
Tagjai szétlógván összetartás nélkül,
Nagy szemét befogja hű dajka Izolda
És ápolja... hej, nem mint egykor apolta!

7

Mindezt a királyné szűzei ekképen
Hímzék a selyemre, négy mesteri képen:
Sem a holton élő, sem az élőn holt tag, -
Minden íz, hajlás, úgy eltanálva voltak.
   Nézte a sokaság, nézte körbe állván,
Mikor a nagy zászló felsuhant a szálfán,
S mint egy szél-lökés, ha erdőn végig robban,
Jajdult végig egy szó a vitéz sorokban.

8

És mint barna felleg; amely vésszel terhes,
(Retteg attól a nép, tudja, mily keserves),
Lenge már a zászló, Nápoly határszélén,
Futott az ijedt hír, szörnyeket beszélvén:
   Járnak országszerte vészkiáltó hangok,
Van imádság, van bőjt, zúgnak a harangok,
Hogy Isten ne hagyja hívei romlását,
Fordítsa el róluk váratlan csapását.

9

Ám de hős Durazzo, mint egy pártos szellem,
Bujtogat Johanna királysága ellen,
Amióta hugát tőle megtagadta,
Máriát, a szépet, őhozzá nem adta.
   Akkor irt Lajosnak, bosszusággal telve,
Azóta se nyugszik megbántott szerelme:
Öregbíti pártját, kastélyról kastélyra,
S beszél az urakhoz, amint hozza célja.

10

Némelyikhez igy szólt: "Vajmi nagy bolondság
Hogy a más büneért a mi vérünk ontsák!
Oka vagyunk-é mi, hogy elvesze rútul
Szegény ifju Endre, udvari boszútul?
   Most valaki bűnét kardunk támogassa?
Ha evett, igyék rá; ha vetett, arassa!
Ne várjuk, hogy Lajos egyért az egészen
Töltse ki haragját: mi legyünk jobb részen."

11

Másokat igy rémít: "talán e maroknyi
Néppel mi Lajosra kardot merjünk fogni?
Talán annyi úr ő, mint felénk akárhány,
Hogy reggeltül estig átmehetsz határán?
   Nagy földön parancsol, tíz nagy ország felett,
Őt tiszteli nyúgat, tőle retteg kelet,
Császárok, királyok mind járnak kedvében; -
Hanem én minden jót ígérek nevében."

12

Van kihez így fordul: "Nem idegen zsarnok
Vitéz fejedelme a vitéz magyarnak,
Mert Károly, (nagyatyám... de egyébiránt a
Nem tartozik ide), Károly, ama Sánta,
   Fogván gyeplőjét a nápolyi kormánynak,
Nőül birta lyányát a magyar Istvánnak:
Így ezen királyi törzs két ágat hajta
S mai nap két fényes korona függ rajta.

13

"Róbert lőn egyik sarj, és Johanna íme,
Leányágra jutván a királyság címe; -
Másik ott tenyész, hol eget ér a Kárpát,
Mióta fi-ágon nincsen többé Árpád.
   Károly volt az első, magyarok királya,
Mint ama Sántának édes unokája;
Most fia országol, fia Lajos ennek:
Ki mondja bitornak? ki még idegennek?"

14

Olykor ígyen ejt szót: "no bizony, Lajosnak
Célja is uralma négy vagy öt városnak!
Nem akar hóditni földet és országot,
Nem kiván egyebet, csak az igazságot:
   Endre fia, Martell, a csecsemő árva,
Lép, ha majdan felnő, anyja trónusára;
Addig kormányzó lesz, akit Lajos rendel,
Te, vagy én, vagy ilyes magunkféle ember."

15

De, kivel tanácsát közöli meghitten,
Annak igy szól: "rajta! az alkalom itten!
Tagadom, hogy bárki olyan közel állna -
Nagyatyám székéhez több jogot formálna.
   Negyed iz Johanna, Lajos negyed szintén,
Unoka szülötte, nem unoka, mint én;
Hanem azért bizzunk, reméljünk Lajosban,
Tán mienk lesz a hal majd e zavarosban."

16

Így hiteget, mondom, Károly, a Durazzó,
S a nemes uraknál könnyen fogan a szó,
Mert az udvar szennyét már nehezen tűrik,
Hazájuk romlását mélyen keserűlik
   Szemetjét az ország az udvarba dobja,
Otthon zsémbel, sohajt, sir a nemzet jobbja!
Nincs egyéb választás, mint odvába búni,
S meghalni, vagy pártos kigyókövet fúni.

17

S már az elhintett mag fejét hányja szerte,
A rejtett lázongás zászlait emelte;
Királyné hüségét felmondák vazalli,[2]
Legelőbb is ama vitéz főur Lalli,
   Bérces Akvilában, hegynek közepette
Lalli kapitány a parancsot vezette,
Most a magyar zászlót a szélnek röpité:
Nyájas szóval erről Kontot értesité.

18

Így több város is. De Johanna királyné,
- Világ szép asszonya - most ő a világé!
Egy napig sem hordta megölt férje gyászát,
Tomboló vigasság tölti özvegy házát;
   Szolgája csupán ott a nappal az éjnek,
Örök tervezője titkos bűnös kéjnek,
És az éj, mint álarc, mint ingerlő fátyol,
Csak annyit takar, hogy többre-többre vágyol.

19

Tüzes nyári nap volt, melyen izzó, rekedt
Hőség lázasztá a fiatal ereket.
Csillapítva jeges csemegével, borral,
Mely egy percre hűsít, de azután forral,
   Égető a napfény, rekkenő az árnyék,
Fényes fátyolköddel volt fedve a tájék,
Fű, fa, virág fonnyadt, - elalélva várta
Míg fejét a láng nap a tengerbe mártja.

20

Végre a nagy tűz test, pirosan, kereken
Megkettőzte magát nyugati vizeken,
Biborszinre festé a habot sugára,
Bámulván a világ legszebb városára:
   Ott pihent a vízen a tündéri Nápoly,
Melyet a ringó hab, mint hű dajka ápol,
Tornyai, árboci, kertjei félkörben
Csüngöttek alá, a tiszta, mély tengerben.

21

Majd a nyilt tornácok, a királyi kertek
Estve a tengerről könnyü szellőt nyertek,
Mely a fasorokat legyezé futtában,
S fürdött a virágok fűszer-illatában;
   Meglopá a citront, a narancsok fáit,
Jószagot lehellő, dús aranyalmáit,
És lerészegítvén annyi édes pára,
Többé a nagy kertnek nem lele nyitjára.

*

[1] Fala, kelmének: alapszíne (Boden). A. J.

[2] Jelent főurat vagy fejedelmet, ki birtokát valamely
hatalmastól nyerte hűbérül. A. J.

***