Arany János

DALIÁS IDŐK - Második ének

,Történék, hogy ismét esék gyilkosságba,
Melyért következék néki bujdosása.'

Ilosvai

1

Rozgonyi lakása nem valami fényes,
De akkor-időhöz nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős tégla falát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát.
   Fűzes Tisza partján, Keszi helység mellett,
Kék erdő tövéből messze fehérellett;
Maga birta Keszit az öreg Rozgonyi:
De más falu volt az, nem ez a mostani.

2

Nagyolotta másszor Pál gazda e lakot,
Ha vendége nem ment, az útról is fogott:
De most annyi sok nép hova tud szorulni?
Mivel hólyag gyanánt nem lehet felfúni.
   Kicsi ház, sok vendég: nincs gyalázatosabb;
Mintha ezt kiáltná: odakinn tágasabb!
Maga, háztájéka gúny legyen, nevetség?
Inkább olyat teszen, hogy megemlegessék.

3

Kinn, a háza megett, puha szíkes gyepen,
A viadal helyét kimérte kereken,
És körűlszegette cifra új korláttal,
Magasan, hogy a ló se ugorja átal.
   Kívül e sorompón várost építtete,
Deszka és cölöp volt annak épűlete,
Amelyet bevontak becses szőnyegekkel:
S készen vala mindez, pünkösd napján, reggel.

4

Gyült azonban a sok fényes úri vendég,
Férfi-, asszonycseléd, ifiú leventék;
Keszi csendes táján támad szokatlan zaj,
Közel, mint egy vásár, messziről mint a raj.
   Ott van az ifjúság színe, lángja, lelke,
Virágos azoktól a Rozgonyi telke;
Cifra köntös, szerszám, lovak, hadi készség,
Külön mind egy-egy kincs, többi közt csekélység.

5

Hajnalban a konyha már füstölni kezdett,
Valamint a méhkas, az is megeresztett:
Rajja megszállott egy hátulsó udvaron:
Ott egész ökör sül, itt az apró barom.
   S mint a hangya sereg, cipelvén tojásit,
Egy rész mindig megyen, mindig jő a másik;
Azt miveli ki s be szakács-asszony, kukta,
Szolgáló, bejáró - soha nincsen nyugta.

6

De Piroska nem lát konyhához e napon,
Ki sem mer szegényke nézni az ablakon;
Lopva ugyan egyszer fölment a padlásra,
Onnan leskelődött, hogy senki ne lássa.
   Jól esett az neki, öröme telt benne,
Hogy őérte fárad annyi szép levente;
Mint virágos kertben, köztük úgy válogat:
"Ezt szeretném - vagy ezt - nem azt - a másikat."

7

Mikor aztán a nap úgy kenyér-ebéden,
Vagy talán még feljebb lehetett az égen,
A fiatalság is várakozni restelt:
Viadal birákat tettek és bajmestert.
   Legottan a birák, igazlátás végett,
Elfoglalák a nagy vörös bársony széket;
A mester pedig fölnyitván a korlátot,
Hangos kürtjébe fútt, s arra így kiáltott:

8

"Vitézek, daliák, a sorompó nyitva:
Nevezetes harci játék leszen itt ma,
Király levelével, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak egyetlen lyányáért.
   Először is magát kiki bejelentse,
Nyilat húzzon, ahogy üti a szerencse;
Aki aztán sorba le fog győzni hármat,
Az nyeri jutalmát, amér' ide fáradt."

9

De a birák közül egy felállván, monda:
"Menyasszony is kell még a lakodalomba!"
Akkor néztek széjjel és küldének postát,
Hogy siettetné a szemérmes Piroskát.
   Váltig restelé az, váltig is szabódott,
Tűje, kapcsa, bokra, tört, szakadt vagy oldott;
Nagy sor ám az, annyi nép közé lemenni:
De ha parancsolják, mégis úgy kell lenni.

10

Azonba, hogy én is szavam ne felejtsem,
S a beszéd fonalát szála mentin fejtsem:
Egy vitézi falka érkezett lóháton,
S megállottak, nézni, kívül a korláton.
   Idegenek - azaz senki nem ismerte;
Némelyik az arcát pólyába tekerte:
Nem azért, hogy a nap heve meg ne ártson,
Sőt hogy, sisak helyen, még meleget tartson.[1]

11

Soknak a rostélya úgy le volt bocsátva;
Hogy az ember csak a szeme fényét látta,
Kettő ezek közül oly tüzesen égett,
Hogy elkapta szemét, aki abba nézett.
   Mint erős bajnoktól megszalad a gyenge:
Oly nehéz volt másnak nézni e két szembe;
Hozzá a nagy termet, izmos válla, karja:
Ki lehetne más, mint Toldi Lőrinc sarja?

12

Ő volt, nem is egyéb: Mellette aki áll,
Kissé görbe vállal, maga Lajos király;[2]
Szeme barátságos tűz módjára lángol,
Mely körűl édesden megtanyáz a vándor.
   Halkan, amint látszik, Toldival beszélget;
Javasolja neki a szép feleséget;
De Toldi azt mondja: "kard a feleségem,
Fiaim s leányim: harci dicsőségem!"

13

Ezt dörmögte Miklós, ez az ő nótája,
Ha nagyon faggatják; esküt is mond rája;
Özvegy édes anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte. -
   Azonban Piroska végre felöltözött,
Sétál már tizenkét szép hajadon között:
Drágaköves párta, fehér ruha minden,
Hó szinü selyemből... nem adták azt ingyen!

14

Pártája mellé egy ma hajnalban nyitott
Gyenge rózsaszálat könnyezve szakitott;
Egyéb öltözete mint a többi lyányé:
De azok szolgálók, ő pedig királyné.
   Vessző a növése, szellő a menése,
Hallhatóbb szive, mint lába döbbenése;
Suhog a ruhája, párta-pántlikája:
Hosszu sor mosolygás húzódik utána.

15

Hát Miklós ne látná azt, amit mindnyájan?
Hej! megakadt szeme, megakadt a lyányon. -
A bajmester pedig mégegyszer kiáltott,
Még egyszer nyitá föl a magas korlátot.
   S jöttek a vitézek nem remélett számmal,
Pajzs-, páncélosan, kész hadi szerszámmal;
De sisak borítá arcostúl a főket!
Tán szülő anyjok sem ismerné így őket.

16

Először is tehát bevallani mentek:
Kicsodák, micsodák és miféle rendek;
Súgva gyónták ezt be s a viadal birák
Személy szerint egy nagy öreg könyvbe irák.
   Azután a nyilat húzták ki sorjába,
Hogy szép rendbe' menjen, ne csak bolondjába;
Majd a két elsőnek, amint a sors érte,
Külön pécéit a bajmester kimérte.

17

Elosztá közöttük a napot, a szelet,
Aranyos botjával vágva feje felett;
Most ama vitézek tárogató jelre,
Lovaik zabláját eresztik egyszerre.
   Mindenik nagy láncsát szegez jobb kezében.
Úgy roppannak össze a kellő középen,
Bár a láncsa hegyes, nem pedig oly csonka
Mint a más nemzetek bajvivó dorongja.[3]

18

Megtartá a hegyét paizsok, páncéljok,
Nem onta piros vért gyilkoló acéljok;
De, mint ágyugolyók egymásba ütődve,
Mind a két bajvivó lezuhant a földre.
   Azután más kettő álla ki rendjével,
Próbát tenni kisebb nagyobb szerencsével;
Kiket számbavenni se' időm se' gondom:
Ami rám tartozik röviden elmondom.

19

Volt a daliák közt egy magas levente,
Holmi kis faluban torony is lehetne,
Csak szamár alatta az a nagy bolond ló.
Úgy ül rajta, mint az ujjamon egy olló.
   Ez, miután hármat a fövényre onta,
Felállott a biró s a törvényt kimondta:
"Vitéz cseh Holubár! (így hítták a nyerőt)
Tied szép Piroska, Isten ember előtt."

20

Felnyitá sisakját a győztes levente,
Éktelen rút arca ocsmányul nevetve;
Toldi is felnyitja, de már akkor ott van:
A korlát tetején lova átalroppan.
   Fél szemét a síró szép leányra veti,
Csukló zokogása úgy fáj belül neki!
A másik szemével Holubárt vigyázza, -
Nem lehet, hogy tovább mérgét zabolázza:

21

"Holubár, cseh fajzat, prédaleső sárkány,
Aki szűzvért szomjaz dögleletes torkán!
Megállj: meg ne érintsd gyönge martalékod,
Mert bizony megbánod e mai játékot.
   Ím én, Toldi Miklós, magyar nemes bajnok,
Veled itt ez órán, mérkőzni ohajtok,
Piroska nevében, gyönge Piroskáért,
Síró szép szemiért, keze birtokáért."

22

Mondá rá a nagy cseh: "Te vagy az a Toldi?
Épen kezemre jősz: gyere számadolni!
Szerető bátyámat te ölted le, régen,
Még kölyök korodban, Duna szigetében."
   Felel vissza Toldi: "Azóta megnőttem:
Állj meg hát, gazember, állj meg hát előttem!"
S rohan a másikra eszeveszett dühvel,
Iszonyúság nézni, olyan dolgot müvel.

23

Viszi Toldi Miklós, viszi a jaj-választ;
A király megtiltja, ő nem hallja már azt:
Csattog a vas páncél, roppan a nagy láncsa,
Nem hallik a király ismételt parancsa.
   Nem hallik a zajtól, fegyverek zajától,
Az iszonykodó nép hangos morajától,
Vitéz cseh Holubár sietős bajától,
Szörnyü Toldi Miklós veszett haragjától.

24

Holubár lenyelte újabb feleletét,
Kényszeríté Miklós védni az életét,
De nem volt sokáig védni azt szüksége,
Lefordult a lóról - minthogy immár vége.
   Toldi a nyeregből magát melléveti,
Iszonyú csapásit kárba vesztegeti,
Mint egy kévekötő, dühösen rátérdel,
Páncélos nagy mellét megroppantja térddel.

25

Helybenhagyá a nép, ujjongatva tapsol,
De feláll a király, sisakot lekapcsol,
Leveszi fejéről, a kengyelben állva,
(Ismeretes göndör haja és szakálla),
   És int a kezével, hogy szavát hallgassák:[4]
"Népeim, magyarok: törvény és igazság!
Toldi Miklós tette halált érdemelne:
Számkivetés lészen a király kegyelme."

*

[1] Galeotti, Cap. XIV. A. J.

[2] Thuróczy, Pars. III. Cap. 15. A. J.

[3] Galeotti, Cap. XIV. A. J.

[4] Thuróczy, Pars. III., Cap. 15. A. J.