Arany János

HIÚ SOVÁRGÁS

Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom
Harmatos, virágos, illatos hajnalon;
Hogy magasztos ének szárnyain lebegve
Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;
Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát,
Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát;
Majd elszenderülve boldog csalódáson,
Édes álom lenne - ne fájna bukásom.

Volnék kis pacsirta, - tavasz hirdetője,
Kihez a reménység arany szálát szője;
Köröttem az eget rózsafelhők szegnék,
Zöldellő vetések halmain levegnék;
Hogy a magvető, ki új kalászt hinteget,
Felém fordult arccal keresné az eget,
Telnék be örömmel, hálás bizalommal,
Versent énekelve zöngzetes dalommal.

Akkor, midőn még a természet oly pazér,
Akkor, midőn gyermekmódra futkos az ér,
Midőn sarjad a fű, és virágzik a fa,
Mindenütt uj erő buzog fel, dagadva:
Midőn az agg sírja szélétől visszalép,
Évei számadását bizton viszi elébb,
Midőn a halálra nem is gondol senki...
Oh! akkor szeretnék vígan énekelni.

Szebb akkor az éjjel, mint jelenleg a nap,
A szilaj vész, mint most enyhe, lágy fuvalmak;
Szebb az ég viharral, mint egyébkor tisztán -
Nyeritő villámmal, végig a nagy pusztán.
Egy perc! és a mennynek haragja kiontva,
Szép szivárvány béke-zászlaját kibontja;
Szenvedés, aggódás feledségbe mégyen:
Örömkönny rezeg a kis virág szemében.

Vagyok pelikánja kietlen mezőnek,
Búsongó madara híves, ködös ősznek,
S mint a délre húzó daru fejem felett,
Egyhangon tördelem bágyadt énekemet.
Örömből, keservből dalforrás fakadhat,
Az elpattanó szív még egy hangot adhat:
De, mikor ízenként zsibbad el érzete;
A fásult kebelnek nincsen költészete.

(1852)