Arany János

TOLDI ESTÉJE - Első ének

1847-1848

,Tholdira királynak egyszer lőn haragja...
Három esztendeig nem ment bé udvarba.'

Ilosvai

1

Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
   Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: "benneteket várlak!"
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

2

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;
Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;
Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
   Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

3

Sokfelé tekinte, módja is volt ebben,
De most Nagyfalura nézdegélt legszebben,
Nagyfalu helységben a Toldi kertjére:
Tán az őszi fáknak hulló levelére?
   Tán az árnyékokra, hogy mind arcra esnek,
S leborulva hosszan, tőle búcsut vesznek?
Tán a kurta pejre, mely, ahol csak leli,
A felmagzott burjánt nagybúsan legeli?

4

Tán erre, tán arra... tán a kőkeresztre,
Mely egy kis domb alján földbe volt eresztve?
Sem erre, sem arra: Toldit, az öreget
Nézte, hogyan térdel a sír dombja megett.
   Nincsen már hajának egy fekete szála,
Öveig lenyúlik szép ezüst szakálla,
Szép fehér szakálla, melyet, amig térdel,
Kebelére kulcsol összefont kezével.

5

Imádkozik ottan csendesen és mélán,
Néha egy könny csillog szeme alsó héján,
Néha, de csak ritkán, megmoccan az ajka,
Ám egy hang, mi nem sok, annyi sincsen rajta.
   Feje felett átment a zimankós élet,
Tele most hideg, de csendes tiszta tél lett,
Három éve már, hogy nem az udvart lesi,
Hanem a megígért jobb hazát keresi.

6

Három éve történt, hogy az agg levente
A király haragját ősz fejére vette,
Gáncsolván az udvart, annak puha kényét,
Csinosabb szokásit és olaszos fényét.
   Szálka volt szemében a sok díszpalota,
Szüntelen csak zsémbelt: "nem való ő oda,"
Míg, szaván marasztva, elküldé a király:
Hazamene halni, és most holt hire jár.

7

Megavult az ős ház, a zápor lemosta,
Az idő, e vén sas szörnyen megrugdosta.
Érzi a megoszlás napját, hogy eljöve,
Földre kivánkozik majd mindenik köve.
   Apró szelek, mikor repülni tanulnak,
Födeléből egy-egy lécközét lefúnak;
Egyszer majd nekivág a zivatar apja,
Beleölti szarvát és a földhöz csapja.

8

Ott van még az ablak, mely a kertre nyílik,
De rozmarinbokor benne már nem díszlik;
Ott van a kis ajtó, de hej megvetkezett!
Belőle a szú is régen kiéhezett.
   Rozsdás a kilincse; sarka, amint fordul,
Mintha fájna néki, ríva megcsikordul,
Pedig tudja bölcsen, merre van a nyitja;
S emeli az öreg Bence mikor nyitja.

9

Bence Toldinak volt fegyvernök vitéze,
Sokszor volt urával háborúban része,
Akkor csak komázott a kaszás halállal,
Most inkább rőzsefát vinne görnyedt vállal[1]
   Hej! pedig öreg már, sírban a fél lába,
Épen olyan, mint az apja hajdanába',
Apja, a vén Bence, kitől nemcsak nevet,
Hanem hűséget is mintegy örökbe vett.

10

Az öreg fegyvernök megállt a küszöbön,
Észrevette Toldit túl a keskeny kövön;
Mutató ujjával béfogá ajakát,
A köhögéstől is türtőztette magát,
   A lovat vigyázta, mert itatni kellett. -
Azonban felállott Toldi a sír mellett,
Inte a cselédnek s parancsolta neki:
Egy kapát, egy ásót hozzon egyszerre ki.

11

Kötve hitt a szolga saját füleinek,
Hej szerette volna megkérdeni: minek?
Veteményezésnek nincs immár ideje,
Nem is volt e kertben, van húsz esztendeje.
   Így töprenkedék, de csak felment azonban,
Lelt ásót és kapát négy kamara lomban,
Lehozá, - az ásót a földbe ütötte
S szemeit urára kérdve függesztette.

12

De Toldi Bencére nem is igen nézett,
Fogta, a gyepen egy kis helyet pécézett,
Négy lépés a hossza, széle csak felényi:
Nem nehéz dolog azt ásóval kimérni.
   Bence meg csak nézte, tűnődvén magában:
Mit akar gazdája sírhalom hosszában?
Sírhalom tövében annak ásnak árkot,
Aki nem lát többé fényes napvilágot.

13

Nagy szeget ütött ez a Bence fejébe,
Gondolkozott, hogy-mint kerüljön elébe?
Tudta, hogy Toldinál áros a felelet,
Századik szavára alig szól egy felet.
   Azért nem is merte megkérdezni tőle,
Csak nézett hol őrá, hol az ásott földre:
Vitéz Toldi Miklós galambősz fejére
S a keskeny gödörnek fekete földére.

14

Végre feltalálta, hogyan jusson szóhoz,
S ekkép szólamolt meg, nyulván az ásóhoz:
"Hadd segítsek, uram; illetlen az nékem,
Hogy itten, kezemet összedugva, nézem,
   Úgysem ástam én sírt - haótátul óta..."
Itt beszédét rögtön félbeszakította
S nézett gazdájára hunyorított szemmel,
Lesve, hogy felel majd igennel, vagy nemmel.

15

De urának nem volt kedve azt ráhagyni,
Egy szóval se mondta, sír lesz-e hát, vagy mi?
Mint a béfagyott tó, nyugodt volt az arca,
Nincs szél a világon, ami felzavarja.
   Bencének ez a kép egy betűt se mondott,
Sőt tán még nevelte az előbbi gondot,
Sötét szomorúság, mint egy messze felleg,
Hírt adott szelével, hogy veszély közelget.

16

Toldi nem bocsátván el az ásó nyelét,
A kapát vevé fel a hűséges cseléd:
Csak folyt, csak folydogált szó ne'kűl a munka,
Végre Bence a nagy hallgatást elunta:
   Nem is hallgatását unta el annyira,
Titkos félelemnek furdalá a nyila:
Akkor kell a sír, ha a háznál halott van,
De ahol halott nincs, minek ásnak ottan?

17

Mégsem mert kezdeni egyenesen belé,
Csak amúgy távolról kerülgetett felé:
"Nagy jó uram, tréfán kivül, megkövetem,
Hogy mi sírt ásnánk most, sehogy sem hihetem.
   Igaz, sírnak indult az egész formája,
Épen egy emberre van kimérve szája,
Széle, hossza megvan, s ha kiássuk mélyét,
Át-alhatja benne egy halott az éjét.

18

"Oh, de hát, mennybéli szentséges angyalok!
Ki belé fekügyék, hol vagyon a halott?
Máskor volt halottunk, mint terített kéve,
Kiterítve szépen csata mezejére;
   Akkor volt halottunk s nem temettük őket,
Most nincsen, és mégis vájjuk ezt a földet;
Az egész házunknál nincs egy árva lélek
Rajtunk kívül, akit ebbe temetnének."

19

Bence itt egy kissé elhagyá beszédét,
Letörlé tenyérrel arca verítékét,
Két öreg markán a nedvet eldörzsölte,
Hogy ne csússzon ki a kapanyél belőle.
   Időt akart adni, hogy feleljen Toldi,
De a vén Miklósnak nem jött kedve szólni;
Hogy tehát az idő ne teljék hiába,
Visszament beszéde kerékvágásába:

20

"Aki volt halottunk, kedves életében,
Csendes sírban fekszik eltemetve régen:
Kedves nagyasszonyunk, Toldi Lőrinc nője,
Annak a neve van metszve, ezen kőre.
   Elkopott az írás - dejszen nem is csoda,
Negyven éve lesz már, hogy bevésték oda;
Elmosá a zápor - dejszen csak hadd mossa:
Úgysem soká lesz már, aki azt olvassa..."

21

Fölegyenesedék e szavakat hallván
S végignézett Toldi a sír puszta halmán:
Szemei sokáig, sokáig nyugvának
Mohos kőkeresztjén jó édesanyjának.
   De nem szóla semmit, mintha néma volna,
Rátekinte a vén fegyverhordozóra,
Szeme járásából nem tetszett ki harag,
Mintha mondaná, hogy: "beszélj, nem bántalak".

22

Hát beszélt is Bence, mert nagyon kilátta,
Hogy ma őrá szorult a beszéd magára:
"Szegény édesapám, jó öreg Benedek!
Nyugossza meg Isten sírjában kelmedet,
   Nyugossza meg Isten a haló-porában,
Mert hű és igaz volt élete folytában,
Hűséges cseléde volt kegyelmed annak,
Akinek lábánál csontjai porladnak.

23

"Kelmednek is régen behantoltuk sírját,
Azóta hányadik újesztendőt írják!
Nem is kívánkozik másik házba kelmed,
Tán inkább fiának ássuk ezt a vermet."
   Így beszélt a szolga elérzékenyülve
És bágyadt szeméből könnycseppet törűle;
Rátekintett Toldi a kicsiny halomra,
Mely a másik Bence földi részét nyomta.

24

Alul a kereszten, alul a sírhalmon,
Alig látszott már ki a földből az a domb,
Sőt talán a szem már meg sem lelte volna,
Ha lapú és burján fel nem verte volna.
   Arra néze Toldi s eszébe jutottak,
Amikért szerette a szegény halottat, -
De semmit se szólott, mintha néma volna,
Visszatette lábát a kemény ásóra.

25

Foly a munka, csak foly, ásnak együtt, ásnak,
De egy árva szót se szólanak egymásnak;
Foly a munka, csak foly, vége sincs már messze,
És még, hogy mit ásott, csak gyanítja Bence.
   Megszólal még egyszer faggatózás-képen:
"Oh! talán ez a sír a György úré lészen,
Talán összeszedték elszórott csontjait,
Azt akarja uram eltemetni ma itt...?

26

"Oktalan csevegés! magam is rátérek,
Hogy bizz éretlenség, amiket beszélek,
Mintha nem jól tudnám, Toldi György hol vagyon
Gonosz végre jutván medvevadászaton:
   Rút halállal halt meg, vadállat levágta,
Messze völgy hollója két szemét kivájta,
Kullogó farkasok rajta sorsot húztak:
Igy lett vége a rossz testvérnek, fiúnak."

27

Elkészült az árok. Toldi benne álla,
Kilátszott belőle ősz haja, szakálla;
Bence még a gödröt egyengette, - térden,
Hogy kapája inkább a fenékre érjen.
   Toldi felnézett rá s megszólala: "Bence!"
"Mit paran...?" felelt ez, a többi szót lesve,
Várta nagy sokáig, mit beszél gazdája, -
Egyszer a vén Toldi így kezdé hozzája:

28

"Bence, fegyveremnek régi hordozója,
Figyelmezz szavamra emberséges szolga;
Együtt ettünk meg mi sok kenyeret, sok sót,
Jó öreg cimborám, hallgasd meg ez egy szót:
   Láttam az életnek minden változását;
Látom most napomnak végső hanyatlását;
Jártam a tömött rend között, melyet kaszált -
Most fejemre várom a kaszást, a halált.

29

"Lajos, büszke Lajos! magyarok királya!
Voltam én is hű, de nincs annak hálája;
Tudja a te lelked, hogy ki és mi voltam,
S betöréd fejemet, mert igazat szóltam.
   Adjon Isten neked, adjon a hazának
Erősebb karokat, mint ezek valának;
Adjon tanácsadót, jobbat mint én valék
S tudja Isten, meddig lehettem volna még.

30

"Nincsen az élethez tovább ami kössön,
Aki volt, az régen itt pihen hüvösön;
Kardomon sötétlik három évi rozsda,
Róla ellenségvér soha le nem mossa.
   Még tán bírtam volna, de már annak vége,
Nincsen a hazának énreám szüksége:
Nem kell a kalász, ha hő nap megérlelte,
Jobban kell a burján, aki azt felverte.

31

"Vándor-madár lelkem: jól érzi magába',
Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.
Neki már e földön minden olyan fagyott!
Neki én leroskadt hideg hajlék vagyok.
   Sírom ez. Kevés nap vár üresen engem -
Te, öreg barátom, te temess el engem...
Ide temess akkor s ne tégy semmi jelet,
Csak, amivel ástam, ezt az ásónyelet."

32

Elhallgatta Bence a Miklós beszédét,
Lelkére is vette, de kivált a végét,
Zokogott, de el volt a képe takarva,
Eltakarta azt a kereszt egyik szarva.
   Úgy sírt, mint az eső, lelkéből a bánat,
Lágyabb szive lévén, mint a gazdájának,
Kinek szeme nyugton nézett üregéből,
Mint sötét tengerszem mély völgy fenekéből.

33

S immár az esthajnal, mintha város égne,
Felsütött pirosan, tüzesen az égre;
Majd lohadt a láng és ami ott marada,
Csak szén, csak korom lőn: a sötét éjszaka.
   Romba dőlt a szép nap fényes palotája,
Puszta és hideg lett annak omladványa,
Embertelen bagoly fogott benne tanyát
S elkezdé sivítni halálhozó dalát.

34

Jó Toldi azonban másra figyelmezett:
Egy lóhátasra, ki épen most érkezett;
Régen elpusztult az ősi kert gyepűje,
Nem kellett, hogy azt az útas megkerülje.
   Észrevette Bencét s odamenvén hozzá,
Hol legyen gazdája, tőle tudakozá;
De Bence egy szónak sem birt lenni ura,
Csak mutatott kézzel a kivájt odura.

35

Akkor a lóhátas ígyen kezde szólni:
"Jöttem kegyelmedhez, nagy jó uram Toldi,
Jöttem kegyelmedhez, mint hírmondó követ,
Fényes Budavárból hozván a hírt jövet.
   Régi jó baráti ottan kegyelmednek
Az öreg bajnokra visszaemlékeznek,
Visszaemlékeznek sok csuda dolgára
S engem íly szavakkal küldenek hozzája:

36

"Eredj, fiam, eredj Pósafalvi János,
Nézd meg a vén Toldit: beteg-é, halálos?
Beteg-é, halálos, hogy kezét sem bírja,
Vagy talán már épen el is nyelte sírja?
   S mondd meg ezt a hírt, hogy ha beteg, haljon meg
Ha meghalt, sírjában hétszer forduljon meg:
Mondd meg neki, hogy a hős magyarnak vége,
Leányágra szállott régi dicsősége.

37

"Játék van Budában, fényes harci játék,
Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még:
Olasznak süt a nap, annak áll a világ,
Magyar! este van rád, neked jóéjszakát.
   Karján a pajzs, melyet viadalban nyere,
Rajta országcímer, hazánk szép címere;
Eladó a címer, nem is nagyon drága:
Nem arany, nem ezüst, - kis vér a váltsága.

38

"De nincs a hazában, hiába keresnél,
Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,
Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,
Ingyen öntik a vár szomju piacára.
   Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen,
Országcímerünkkel hazájába mégyen..."
"A pokolba megyen!" rivalkodik Toldi,
"Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!"

39

És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifju volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva.
   S monda: "Vidd hírül az öreg cimboráknak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a viadaltéren;
Vérbosszúját állni az idegen véren.

40

..."Menj, vakard meg, Bence, kurta pej lovamat,
Étellel, itallal újíts föl magamat,
Pincémben tekerd ki a bedagadt csapot
S hozz öreg bort, attól ifju kedvet kapok.
   Te meg, Pósafalvi, jőj be vendégemül,
Hálj nálam, sötét lesz elmenned egyedül,
Légy vendégem és lásd: isten-igazában
Hogy' iszik, hogy' vigad a magyar buvában."

41

Akkor bemenének. Benn a tág szobában
Ivott és vígadott Toldi haragjában,
Birkozott a borral, erejét próbálván
És meggyőzte a bort, erős lábon állván.
   Bence, meg a másik, eláztak mellőle.
Toldi is ledőlt egy kopott medvebőrre:
De csak úgy boronga szemein az álom,
Mint ha árnyék napfényt kerget a határon.

*

[1] Célzás az ismert mesére: »A halál és az öreg.« A. J.