Arany János

TOLDI SZERELME - Első ének

Elbeszélés

Tizenkét énekben

1863-1879

Quid damnosa juvat sine causa bella cieri?
Tutius est regnis perpete pace frui.

Ilosvai jeligéje

,Az idő akkoron szép folyással vala.'

Ilosvai

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngész már valamit - mesének.
Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.

Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,
Játszi elmém könnyű énekét elmondta;
Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,
De a szívből fakad melegen és tisztán.
Oh! ha - nem a hírért, nem a dicsőségért,
Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék -
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!

Ifju Lajos király atyja trónján űle,
Urak és leventék szolgáltak körűle;
Budán székelt immár, az új palotában,
Mely tündéri fénnyel épült mostanában.
Toldi a királynak volt személye mellett,
Ideje harcjáték- s dáridóban tellett;
Paizsán a cseh főt címerül mutatta,
Tizenegy nemesfi szolgálván alatta.

S már lecsöndesűlt a háborúk morajja,
Felvirult a béke, mint egy zöld olajfa;
Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,
Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:
De Lajos kerűlte puha párnaszékét,
Mert az ő nagy lelke nem hagy neki békét:
Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt, szóla,
Hiszen én vagyok az ország számadója.

Senkinek se mondá, titkon útra készült,
Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szűrt,
Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,
Akkor egy otromba lóra fészkelődék:
Lovait kereste, mint szegény kárvallott,
Szedte a begyébe amit látott, hallott:
Merre mi panasz van: mi a népség terhe;
Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.

Három nap bolyonga. Harmadnap estenden
Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:
Gyönyörű mezőt lelt, puha bársony rétet,
Leszállott a lórul, gondolva, megétet.
A nap is lehajtá fejét nyúgalomba,
Piros paplanát szép orcájára vonva;
Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?
Szállást kér valamely jószivű bokornál.

Nagy fehér ház volt a falu szélső háza,
Oda ment itatni, hogy kizaboláza;
Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,
Hanem a sarkából messze kihajítva.
A kutyák azonban rátámadtak csúnyán,
De a kúton álla egy szép hajadon lyány,
Szólott a kutyáknak, azok szót fogadtak
S egyenkint morogva hátra sompolyogtak.

Akkor mond a király: "Szépséges kisasszony,
Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?"
Felelt a leányzó: "Ugyan hogyne volna,
Szegény ember, - hanem hova megyen már ma?
Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed,
Holnap idejében megin' útra kelhet."
És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,
Hogy repesett a szív a király mellében.

De felelt az útas: "Követem személyét,
Ilyen úri háznál nem forogtam én még;
Másutt is találok valamely szállásra:
Úrnak úr, szegénynek szegény illő társa."
Hallá ezt a gazda, és a tornác alól
Parancsolva-formán a beszédjébe szól:
"Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!
Ki itt esteledik; bizony itt is hál az."

Avval hátra inte s előjött egy szolga:
"Péter, a lovat kend beköti az ólba,
Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,
Mert nem mégy el innen, engem úgy segéljen!"
Tetszett e magyar szív a fejedelemnek:
Nem is a kis házba, a nagy házba mentek;
Ott az asztalfőre ülteti vendégét;
Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.

"Angyalom, Piroskám", a gazda kiszólal,
"Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!"
Megfogadta a szót, az edényt kimosta
S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.
"Nosza, édes lyányom, mutass emberséget",
Unszolá az apja, "kínáld a vendéget."
Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordul,
Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.

Míg Piroska dolgát végezé a konyhán,
Folyt a szó odabenn, az ital is folyván;
Mikor pedig a tál asztalra kerűle,
Mind a hárman helyet foglaltak körűle:
Legfelűl a király, oldalvást a gazda,
Szembe a királlyal, legalul, Piroska:
Hej! ha tudta volna, az útas ki légyen,
Vacsorája miatt megölné a szégyen.

Pedig volt, amennyi szemnek, szájnak kellett:
Szép fejes saláta, kövér bárány mellett:
Jó lepény, turóval; eper és cseresznye;
Lépes méz a kasbul frissiben lemetszve,
Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta
Kedvesen megérzett a virág zamatja;
Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,
S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.

Mindez a királynak tetszett igen nagyon,
Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,
Ugy kinyilt a szíve, oly nehéz volt néki,
Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.
Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol -
Mint az árnyék, majd-majd ellebben magátol;
De meg' arra gondol: hátha megijednek?
Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?

"Ejnye öcsém, azt se kérded, kinek hínak:
Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak..."
Szóla most a gazda: "Pedig úgy illenék,
Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk,
Más egészségeért, a magunk javáért,
Új barátságunknak állandó voltáért,
Hazáért, királyért... hanem még egy hia:
Becsületes neved, édes atyámfia?"

Válaszolt az útas: "Éltesse az Isten!
A Rozgonyi urak híres urak itten,
Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba
Emlegetni hallám, gyermekségem óta.
Makkos erdejök nagy: faluik, pusztáik,
Ménes-gulyabeli és sertés marháik; -
Hogy-hogy nagy jó uram épen azok féle!
Tartsa meg az Isten, háza örömére."

Ráivék, azután ilyen mesét mondott
(Melyet ivás közben hirtelen kigondolt):
"Jaj, biz én nem igen dicsekszem nevemmel,
Szegény fiú vagyok, noha nemes-ember.
Nagyon megromlottam; valamely zsiványok
Három új hámomat üresen hagyának,
Ki miatt szántatlan, vetetlen maradtam;
Nagy földet bejárék, de rá nem akadtam.

"Különben Apáti volna lakóhelyem,
S mikor otthon vagyok, Csuta György a nevem;
Csuta most, de apám azt vítatta holtig,
(Hamis bor, az ember nyelve hogy' megoldik!)
Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg,
Hogy a nemzetségünk Árpád vérbül ered
Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,
... Lánchordtát, nagy uram, hát ne nevessen ki!"

Felelt Rozgonyi úr: "Mondasz, hé, valamit:
Régóta vizsgálom képed vonásait:
Szemed járásából mindjárt kiláttam azt,
Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy bukó paraszt.
Ki tudja? ki merne hitet mondani rá?
Hol fel a talpával a kerék, hol alá;
Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:
Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!"

Jót nevettek rajta mint valami tréfán;
Mosolygós arcával távozott a szép lyány;
Csuta György pedig szólt (már csak igy nevezem):
"Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen...
De, négy szem közt mondva, bizony a mostani
Királyra is tudnánk sok hibát mondani - "
"Mit!" kiált Rozgonyi: "öcsém uram, hallja!..."
S rácsapott öklével a kemény asztalra.

Nevetett a király: "No, no, édes uram...
Hanem, szó ami szó, gyönyörű lyánya van:
Milyen a járása, termete, milliom!
Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom."
Ránézett a gazda, úgy kételkedőleg,
Hogy minek gondolja: tán leánynézőnek?
Miután a szemét az nem sütötte le,
Sohajtván egy nagyot, ily szókkal felele:

"Haj!" elkezdi "mondjam? ne mondjam? mi haszna:
Minden embernek van baja meg panassza,
S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:
Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom.
Örömem szépsége, örömem jósága,
Ő lelkemnek lelke, szemem szép világa,
Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:
De mégis hiába: hej! mégis hiába."

Itt megálla kissé, szemeit törölvén.
"Rajtam ugyan bételt: új király, új törvény:
Most fiágra szóló apárul-maradtat,
Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.
Ez az én keservem, ez az én bánatom.
Renyhe fog civódni sok szép birtokomon,
Idegen rokonság, kinek életemben
Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem."

Neki szomorodott rajta egy kicsínyég,
Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék
És ha nem biztatná akivel beszélget,
Jó tanácsot adván és jó reménységet.
De Lajos elkezdi, gondolkozás után:
"Volt-e már e végett, nagy jó uram, Budán?"
Fejét rázta, hogy nem; igazán nem is volt,
Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.

Hogy pedig a király min gondolkozott el,
S mire céloz ilyen kérdő felelettel,
Megmondom: azalatt esze Budán jára,
Hű emlékezetben derék Toldijára.
Mint arany vetéllő, gondolatja jött, ment,
Toldiról meg vissza Piroskára röppent,
Őket arany szállal szőtte, fonta össze,
S a lelke mosolygott: milyen egy pár lessz e!

"No hát", monda ismét, "fogadja tanácsom,
Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:
Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,
Felségedhez ebben meg ebben fáradok,
Nevezet szerint, hogy van nekem egy lyányom.
De fiam nincs, kire a birtokom szálljon:
Tegye azt felséged mintha fiú volna,
Írja örökségem kedves leányomra.

"De mivel a király még fiatal szintén,
(Nem hiszem idősebb egy nappal is, mint én)
Torna-bajvivásnak, hallom, kedvelője:
Mondok egy okos szót: kettő lesz belőle:
Kérőjét nagy uram ne csak ingyen kérje:
Harci játékot tart (módja van) igérje,
És hogy szép Piroskát a győzőnek adja:
Így aztán, remélem, lesz is foganatja."

Megörült a gazda: "Héj, be áldott szó ez!
Hogy ne tenném meg, ha tudnám, hogy való lesz!
Beh nem válogatnék gazdag vőlegénybe':
Lenne itt elég, mit apritni a téjbe.
Öcsém, öcsém: akkor én csak embert néznék,
Nem kéne egyéb, mint személyes vitézség:
Ki mindet legyőzné vitézi játékon,
Annak adnám díjul kedves ajándékom."

Ragyogott a szeme, az orcája égett,
Mintha így biztatta volna a vendéget:
"No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,
Állj elő, mutasd meg, hogy te sem vagy gyáva."
Pedig annak más volt, lám mondom, eszében,
Tündökölt már szíve boldog szerelmében:
De mint földön a nap tükröz új napokat,
Úgy ohajt a boldog látni boldogokat.

Még egy jó darabig fenn beszéltek erről,
Azután egyébről, azután mindenről,
Azután késő lett, a király is bágyadt
S megveté Piroska a drágaszép ágyat.
Apjának, magának ott az első házban,
Vendégnek külön, a benyiló szobában:
Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,
Kétfelé hajtván a selyem szunyoghálót.

Mielőtt azonban a dagadó párnák
A király szemeit nyugalomra zárnák,
Mielőtt az ágyba fekünnék, mely tiszta
Színével, szagával édesdeden hívta:
Pergamen levelet vőn ki tarsolyábul,
Megirá, pecsétet is nyomott rá hátul,
Kis gyürű pecsétet egy darab viaszra,
De azért csak annyi volt annak a haszna.

Mert midőn a király hajnal hasadtával
Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,
(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:
Telhetetlen volt a gazda szívessége);
Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is,
És utána néztek, míg elűlt a por is:
Vánkos alatt a lyány ezt az írást lelvén
Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:

"Rozgonyi Piroska, Rozgonyi Pál lyánya,
Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -
Egyetlen örökös, ura mindenének,
Dísze, fenntartója a Rozgonyi névnek.
Harci játékot tart piros pünkösd napján,
S ki legbajnokabb lesz; azé legyen a lyány,
Mert ezt így helyesnek, jónak így találja
LAJOS, Magyarország mostani királya."

"Ki legbajnokabb lesz!" - Hogy e szóhoz ére,
Meghajnallott arcán szép Piroska vére:
Szeget ütött a szó, nem mondom fejébe:
Nyilalló örömmel szíve közepébe.
Szűk lett neki a ház, alacsony padlása:
Ki, ki a szabadra, hogy az eget lássa!
Virágit a kertben locsolnia meg kell,
Apja váltig mondja: harmatos a reggel.

Virágai mellett - mit neki virágok!
Elsuhan, ellebben, le sem is néz rájok,
Végig a nagy kerten, a gyümölcsös lankán,
Le a Tisza partra cél nekűl bolyongván.
Akkor vált meg a nap csókkal a mezőtül,
Akkor ébredt a víz szerelme tüzétül;
Közepette széles, fényes égnek, habnak,
Látszott a nagy puszta keskeny zöld szalagnak.

Megállítá a lyányt vízi képe-mása;
Tágult a szabadban szíve szorulása,
Könny eredt szeméből, s a ragyogó cseppek
Testvér harmat gyöngyök közzé elegyedtek.
Nagy lélekzetet vőn, könnyűlt szíve azzal
Tele szívta keblét fűszeres tavasszal;
Gilice búgása hallatszott megette,
S enyelgésit párja édesen nevette.

Hallgatván madárra, nézve tűnő habra,
Mindcsak egyre gondolt: a legbajnokabbra.
Egyszer látta Toldit, nagy vitézi tornán,
Azóta felejti, hosszú idők sorján;
Pillanatra látta, évekig feledte,
De a sok felejtést mind hiába tette:
Mert csak a reménynek egy sugára kellett,
S az egyszer látott kép újra eleven lett.

Ott lebeg előtte, vízben, égen, napban,
Bár mi tárgyra néz is: Toldi képe abban;
Még szemét behunyva is foly az igézet,
Mint ha ki valamit erősen megnézett.
Oh, sziv édes álma, ha nem álom volnál!
Perc, rövid muló perc, soha el nem múlnál!
Rózsa mindig nyilnál, el sem is virulnál!
Szerelem, szerelem, jaj, be áldott volnál!

De a legszebb rózsa mellett is van tüske:
"Fog-e víni értem (gondolá) a büszke?
Az, kiért a lányok hiába epednek?
Az, kiért a lyányszív hiába reped meg?
Minden szem kiséri, mint virág a napot,
De ő a virág közt csak lovával tapod,
Vagy, mint nap az égen a napraforgókkal,
Egy csöppet se gondol szegény leányzókkal."

Fölösleges volna hosszan elbeszélnem,
Mennyit töprenkedtek azon a levélen,
A levélen is, de hát még az iróján!
S mennyi mindent gondolt a szép eladó lyány.
A pünkösd azonban már nem vala távol,
El-elmúlt egy-egy nap Isten jóvoltából;
Nehezen is várták, készűltek is nagyon -
Majd meglátjuk, de most egykicsit elhagyom.

TOLDI SZERELME - Első ének - Arany János

Arany János

TOLDI SZERELME - Első ének

,Az idő akkoron szép folyással vala.'

Ilosvai