Arany János

TOLDI SZERELME - Második ének

,Jeles öklelések akkor ott levének.'

Ilosvai

Futott a sebes hir, elfutott íziben,
Mi akar most lenni odalent Kesziben:
Fényes hadijáték, melynek neve: torna;
Forr oda a népség, mert hogy is ne forrna.
Mindjár' zajosabb lett az öreg sas-fészek;
ünnep szombatjára gyűlnek a vitézek
Víni a szép lyányért, vagy dús birtokáért,
Vagy csak időtöltés, mulatság okáért.

Toldi pedig mondom, Budán lévén lakos,
Király udvarában vala mindennapos.
Sokszor is felhozta tréfa közt a király:
"No, fiam Miklós, hát? hogy lesz Rozgonyinál?
Gazdag a lyány, szép is, nem hiábavaló:
Épen hozzád illő, épen neked való - "
Fejét rázta Miklós, mintha talán a szót
Ki akarná rázni a füléből - s nem szólt.

De mikor pajtási az előszobában
Faggatják, nem igen válogat szavában:
"Eh mit! nekem asszony? és kölönc egy falka?
Hogy utánam ríjon, mint az ajtó sarka,
Mindig valahányszor az ajtót behúzom?
Mindig, valahányszor a lábam kihúzom?...
Eh! megleszek így is; ha ma itt, holnap ott
Kedvesebb nekem a nőtelen állapot."

Ezt dörmögte Miklós, ez az ő nótája,
Ha nagyon zaklatják, hitet is mond rája.
Özvegy édes anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte.
"Fiam, édes fiam, mért nem házasodol?
Elkapott a világ: hidd meg, elkárhozol!"
Így inté az anyja százszor is azelőtt:
De csak hallgatással vőn a bajnok erőt.

Egyszer ugyan közel járt már (így mesélik)
A házasodáshoz, benne is volt félig;
Megszerette a lyányt, nyomba' meg is kérte,
Azt hivé, a lelkét odaadná érte;
Már az esküvőre nem hiányzott semmi,
Csak szép nagy szakállát kelle még levenni,
(Úgy szokták a nősök): Toldi le nem vágta:
Megmaradt a szakáll, s elmaradt a mátka. -

Nos, hogy elközelge piros pünkösd napja,
Gondját a király is leveté egy napra.
Hiszen olykor-olykor tán az is pihenhet,
Ki maga vesződik milliomok helyett.
Testőrző hadából kiszemel nehányat,
Toldi szabadkoznék, de nincsen bocsánat,
"Ugy se' ví a lyányért" - mindegy, nincs kegyelem,
Monda Lajos király: "el fogsz jőni velem!"

Lóra ül még egyszer s Keszibe lemégyen
Az öreg nemeshez: gondolá nem szégyen;
Mert a népe kedvét úgy szerette nézni,
Mint az apa játszó gyermekeit nézi,
Addig-addig nézi, hogy közéjük vegyűl,
De azér' kilátszik az apróság közül:
Úgy tett Lajos épen: játszott is, ivott is:
De azér' nagyobb volt - király volt ő ott is.

Rozgonyi lakása nem valami fényes,
De akkor-időben nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős téglafalát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát;
De bizony szűk lett az ilyes alkalomra.
Néhány szoba van csak: a többije kamra,
Gabonás, szalonnás, pince, raktár, magtár:
A nagyhasú háznak minden része csak tár.

De a szíves gazda tudta módját-sorját,
Hogy a becsűleti ne szenvedjen csorbát,
S azt ne mondja a ház minden érkezőnek:
"Kivűl tágasabb lesz" - ha vendégi jőnek.
Cifra sok nagy sátort veretett a gyöpre,
Szőnyeggel bevonva, deszkára, cölöpre;
Telt is a költsége, hogy nem is sajnálta:
Érdemes vendégit kész tanyára várta.

Itt fogadá mostan királyi vendégét,
Legszebb sátorába hivta ő felségét,
Alig leli helyét, szolgálja, köszönti -
Csakhogy a lelkét már elébe nem önti.
De Lajos így szóla: "Sem étel, sem ital
Nincs helyén, barátim; hagyján a viadal!
Mig Isten házába nem megyünk mindnyájon,
Hogy az Úr Szent Lelke ma reánk is szálljon."

Ily szép szavak után maga mindjárt kele
És megindult gyalog; az urak is vele:
Urak, asszonyságok, deli szűzek sorral,
Gyöngyös pártáikon lebegő fátyollal.
Sokan beszorúltak, amennyin befértek,
De bizony kívül is maradt ám temérdek:
Templom helyett a menny kéklő boltozatja
Buzgó éneklésök messzi hangoztatja.

Vége szakadván az isten-tiszteletnek,
Hamar a játékot kezdeni sietnek.
Falatoz az éhes; a levente készül,
Aki szép lyányt óhajt diadalmi részül.
Zeng a zene-szerszám: tárogató jajgat,
Fütyölő sípokhoz nagy tülök kurjongat,
Ropog az apró dob, a tábori böffen,
Mint a bölömbikák egy nádasba' többen.

Nyerít a harci mén, alig leli helyét,
Előre szegzi mind hegyes dárda-fülét;
Nyihog, kapál, rúg, vág Toldi paripája,
(Ha most el nem szakad, jó erős a pányva).
Maga Miklós jár-kel, bosszankodva szörnyen:
Minek is jött ide? azért, hogy pihenjen?
Hogy leüljön félre, valami ebzugba?
S onnan bámészkodjék, keze összedugva?

Kérdezi Tar Lőrinc, sátori pajtása,
(Tizenegy nemesnek, Toldi alatt, társa):
"Mi bajod, levente, hogy oly nagyokat lépsz?"
"Semmi, felelt Miklós, bolondság az egész.
Azt gondoltam: hátha megcserélnék veled,
Fölvenném sisakod, páncélod, fegyvered?...
Termetünk hasonló, mind lovon mind gyalog."
"Úgy de, monda Lőrinc, az én kezem balog."

Felel arra Miklós: "No, azt vettem észre!
Én se' vívok jobbra, hanem csak bal kézre;
Bizd rám. Azalatt te bújj el, és légy veszteg."
Rá is bizta Lőrinc; ebbe' megegyeztek. -
Odakinn azonban nyüzsög a tenger nép,
Víni a leányért számos ifju fellép:
Butkai, Lorántfi, Kompolti, Pohárnok
S többen, a sorompó gémje előtt várnak.

Képzeljen valaki, mintha álmodná, most
Tarka sátorokból egy tündéri várost:
Fövenytől aranyló piacot középen,
Festett új korláttal bekerítve szépen;
Körül, a sok színben, szűzek, asszonyságok,
Mint ablak közt nyíló szebbnél-szebb virágok.
Hej! a fiatalság föl-fölnéz e tájra,
Mint piros almáért gyermek a nagy fára.

Majd az igazlátók, a sorompó felett,
Egy magasabb polcon foglalának helyet;
Fölnyitá a gémfát a tanult bajmester,
Futkos ide-oda, látszik hogy nem restell,
Régi szertartásból a fövenyet bottal
Turkálja, ha nincs-e tőr vagy hurok ottan?
Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor;
Most kürtjébe fúvall és kiált háromszor:

"Vitézek, daliák, a sorompó nyitva!
Nevezetes harci játék leszen itt ma,
Királyi pecséttel, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak kedves egy lyányáért."
Erre minden bajnok, ki magát jelenti,
Zárt sisakkal, némán, a királyt köszönti,
Néma főhajtással; míg a torna-birák
Lobogója színét s címerét beirják.

Toldi a Tar Lőrinc színeiben áll ki,
Zöld-fehér bágyadt szín, tudja ott akárki,
Cimerén tarvarjút visel ősi vérte;
Sokszor lekárogták cimborái érte.
De most Toldi Miklós vette maga mellé,
S Lőrincet azóta csúfolni ki merné!
Tetszett a lovagnak, hogy amazt ne bántsák:
Így fonódott köztük és ilyen barátság.

Nagy legény volt Lőrinc, vete nagy árnyékot,
Társai csúfságból el is nevezték ott
Majd "hüvöstartónak", majd meg "lágymosónak."
Látszott minden csontja puha porcogónak.
Ezért csak azon volt, hogy alázatoson
Toldi kegyelmébe valahogy bejusson,
S mellőle csaholjon a többire bátran,
Mint kis eb, ha érzi, hogy ő nem gazdátlan.

Hogy törének láncsát a szép Piroskáér'?
Mondja el: kik? hányan? aki jobban ráér;
Énnekem ezúttal Toldira van gondom:
Akivel ő megvítt, azokat elmondom,
Butkai az első, Bátor Após vére;
Mosolyog a Lőrinc varju címerére:
Őneki sárkányfog van paizsán három
S fark-harapó kígyó, fekete határon.

Toldi magát elsőbb teszi ügyetlennek,
lova csetlik-botlik mikor összemennek.
Bal keze a nagy fát tartani sem tudja,
Mint valamely kútgém imbolyog a rúdja;
Vágtat amaz, vágtat, megeresztve fékét,
Toldinak erősen szegzi rúdja végét,
Toldi meg a vállán egy különöst rándít.
Nevetik Lőrincet, mint az igazándit.

Nincs írva, se festve párja lovagkönyvben,
Ahogy ez ütést ő kikerűlte könnyen,
Nehezét egyszersmind nagy emelő-fának
Lába közé ejtve Butkai lovának:
Iramatban a ló megállani nem tud,
Míg szügyben nem éri a nagy esetlen rúd,
Akkor olyat zökken rohanó terhével,
Hogy urát tarkóján átalveti fővel.

Baj ugyan nem történt. "Szerencse, szerencse!"
"Maga sem gondolta; hogy így leteremtse!"
Van kacagás, van taps: "Rajta! ne félj, Lőrinc!"
Húll a dicsőség rá, hogy no... uram őrizz!
Nem is igen fél már, ül már feszesebben,
Észre lehet venni: hogy' nő a nyeregben,
Derekát rátartja, egyengeti testét:
Keveselli még ez, egy bajnok elestét.

"No no, Lőrinc!" - monda Kompolti Adorján.
S kiválik a rendből, előre ugorván;
Toldi nem oly hetykén mozdúl neki ellent:
Látszik, elég bátor, de vigyáz amellett.
Rúdját hóna alá feszesen foglalja,
Markolva erősen rovatékát balja;
Célt vele néz: pajzsán köldöke réz gombját;
S futtat egyenlően, beszorítva combját.

Össze a két bajnok fele úton roppan,
Megrendűl a mienk, ellenfele jobban,
Toldi akaratból visszacsuklik ferdén,
Kompolti akarva sem marad a nyergén.
Szép viadal volt ez, senki se mondhatja,
Helyesli a nézők mind kicsije, nagyja;
Csendes ugyan, csendes; de hibától mentes:
Még az irigység is megvallja, hogy "rendes".

De rá nagyot űhmget Lóránt fia Lóránt:
Nem hagyja, fogadja, a szép eladó lányt;
Fölveti, megkapja háromöles rúdját:
No hiszen most, Lőrinc, no 'iszen most mindjárt?
Vissza, szegény, száját tekeré a lónak;
Hátra, nevetés közt, kullog az ajtónak;
De megáll, megfordul; magát neki szánja:
S dacolva, dorongját ő is ugyan hányja.

Ott, idejét várván hangzó jeladásnak,
Tüzeli a két hős boszuját egymásnak;
Lorántfi nagyokat emelint a rúdján,
Hetvenkedik Lőrinc, kip-kap hebehurgyán,
Ugratja, zavarja szegény paripáját,
Ide-oda rántja, tekergeti száját,
Nem annyira mégis, hogy urát levesse,
Csak, hogy fura mérgét a nép kinevesse.

Mint az, ki haragját ültette nyakára,
Lódul sete Lőrinc új viadalára,
Se látva se hallva, az utolsó percig,
Mikor egymás pajzsát szinte bizony pedzik.
Akkor a szálfának oly erőt ád jobbja,
Hogy messze Lorántfit a fövenyre dobja;
Föl se tudott kelni, paizson vitték el;
Gyászolta sokáig ezt az esést, kékkel.

Lám, könnyen akárki rájöhetett volna,
Micsoda nagy sast rejt eme varju tolla:
De ha talán rájött valaki, sem mondta:
Támada ellenben hiu mende-monda.
Rege szállott, régi, néminemű Tarról,
Ki pokolt megjárta; ének vala arról;
Neve Lőrinc szintén; most, e csudát látván:
"Ez az! ez az!" mondják: "belebújt a sátán."

Arra nem egy páncél babonától döbben,
Keresztet a hősök hánynak vala többen;
Suhan a szó súgva: elhiszi sok bátor;
Vagy azért nem próbál, nem hiszi ámbátor.
Királynak azonban messze poros útra
Fénylő szeme vígyáz már jó darab olta:
Lovas csapat onnan közelít, s a játszó
Szellőbe' köszönget a királyi zászló.

Hasztalan int Toldi, hogy viadalt kíván;
Hasztalan a hirnök, új lovagot híván:
Egy kopja se' rendűl, lobogó sem lendűl:
Soha sincs - úgy vélik - e dolog istentűl:
Toldi ugyan ráér, büszke lován léptet,
Nézdeli nézőit, a hajadon népet:
Mintha kertben volna, mind virág közt járna:
Páncélos dereka nem hajlik utána!

Ezalatt Piroska, rózsaszín sátorban,
Az érte vivókat nézi vala sorban,
Szemesen fürkészte, köztük van-e Toldi?
Szíve szorúlt amint elesett Kompolti.
De midőn jobb kézzel bajnoka egy percig
Odakap rúdjához: neki megösmerszik:
Bizonyos! bizonyos! - visszalöké fátylát -
Oh, a vak szerelem mindeneken átlát.

Toldi, először most - de csak amúgy fennyen -
Odaveti szemét: el se' vevé könnyen!
S mint ha belől a szív szűl szapora vádat,
Maga sem tudván mért? lelke reátámadt.
Lovagi sisakja lobbot vet az arcán,
Úgy pirul a bajnok mai tolvaj harcán;
Áll, mint ki sötétben tapogatja célját -
Nagy hosszu sohajtás emeli páncélját.

A csapat eközben lám már odaére,
Odarúgtat Lőkös, fiatal vezére,
Porosan, izzadtan, le se' szállt a lórul;
Rosszat susog a nép eme hírmondórul.
Maga elé mindjár' intette királya,
Bársony könyöklőjén lehajolt hozzája,
Szólt valamit lassan, mire Lajos képét
Láng csapta, felugrott, s kirugá a székét.

Pihenőt egyszersmind parancsola, légyen,
S visszavonúl, benső sátra alá mégyen,
Kövesse, mutatván Lőkös Bertalannak;
Mind az urak s a nép zavarodva vannak.
Mindjár' a sokaság habzó öve tágult,
Egy-egy lovag is már tanyahelyre száguld,
Ki magát üdítni, ki szegény állatját;
Szorítani szijját, igazítni csatját.

Toldi tolongásban hamar útat veszte,
S megeredt felvágva, kantárt megeresztve;
Falu mögé fordúl, fűzes Tisza partján,
Dagadó habjával délnek alá tartván.
Mit tudja, hová fut? hova jut, mit bánja?...
A semmit, a semmit keresi, kívánja,
Hol szem nem találná, hol nem lakik ember,
Föld ahol elnyelné, s folyamot a tenger!

De megáll, megfordúl egynehány dűlőre,
Vissza nem oly gyorsan futa mint előre;
Sátrok háta mögé kanyarul, s az ólak
Mentiben egy csatlóst odaint a lónak.
Maga leszáll, bémegy tanya-őrző Tarhoz,
Ki ugyancsak izzadt e nagy viadalhoz:
Bár más törte magát odakünn miatta,
Jobban beleizzadt ő, az istenadta.

Szó nélkül a bajnok s köszönetlen rányit,
Lehányja magáról nehezebb gúnyáit,
Páncélt, sisakot mit. Azután ledőle,
Arccal vágva magát agyaras vadbőrre.
Társa nagyot nézett, s fanyalogva kezdi
A cepe-cupáját földrül összeszedni:
Nem tudva, ha merje már venni magára?
Vagy Toldi parancsát türelemmel várja?

Lőrinc a lovagot jó ideig leste;
Megrázkodik olykor zokogó nagy teste,
Vissza egy-egy nyögést csak nehezen tarta,
Füleit a vadnak csikorogva marta.
Végre felűlt aztán, odaűlt a vadkan
Bőrire, s megszólalt, de nyugodtan, halkan,
Csak szava-dörgése mélyebb, mint a rendes,
Egyéb viselete nem haragos, csendes.

Elkezdi: "No Lőrinc! van szép feleséged,
De becsüld meg osztán, javasolom néked.
Tudom, a két szemed drága, fiam Lőrinc:
De az asszonyt, mondom, jobban ápold, őrizd.
Nem tudtam előre... te pedig ráhagytad;
Lovagi páncélom' szenny érte miattad;
Oda bújtam, hol csak búva lehet járnom -
Becsűld meg az asszonyt, még egyszer ajánlom."

Fogadá is Lőrinc neki mennyre-földre,
Mialatt nagy-sebten hadi ruhát ölte;
Szeplős veres arcán ravasz öröm játszék,
S ment a diadalra, hogy ő ne hibázzék. -
Hanem én meg Lőköst odabenn feledtem;
Hadd lássuk, urával mire végzik ketten:
Követ vala: most jő egyenest Prágából,
Csúfos üzenettel cseh király császártól.

"Felségedet - úgymond - követem alásson.
Ha nem illőt szólok, ne legyen bántásom;
Örömest elnyelném, noha méreg volna:
De elő kell adnom, nem tehetek róla.
Mentünk uram - érve Prága jeles várát,
Üdvözleni Károlyt, csehek új császárát,
Szomszédi köszöntést királyi nevedben,
Béke-barátságot vívén üzenetben.

"Sok, sok idő múlva magához eresztett,
Énvelem elsőbb is kötelődzni kezdett,
Dölyfösen és fitymán: »Hát te gyerek!« monda,
(Követem, a szót nem Felségednek mondva.)
»Magad is gyermek vagy, az urad is gyermek,
Becsületet sem tud tenni az embernek;
Nem akar magánál ismerni különbet?...
Hozzám ilyen úrfit ne bocsásson többet.

"»Azt izenem néki, s annak az... anyjának,«
- Odamondott egy szót, (megsúgta urának) -
»Eressze fiát már szoknya-szalagjárul,
Hadd tegye a tisztjét, ami reá hárul:
Maga személyében idejőjön hozzám.
Jó Magyarországnak adaját meghozván;
Tizenegy királyok, hódolt fejedelmek;
Idegyülnek hozzám: ő is jelenjen meg.«"

Gúzsba szorúlt egy in erre Lajos szívén,
Zúgó füleinek most is alig hívén.
Még, amit adórul becstelenűl monda,
(Majd megfizet úgyis!) nem annyira nyomta;
De, hogy édesanyját említeni merte,
Attól keserűvé facsarodott lelke;
"Részeg csap!" sziszegé foga közt, és hármat
Lépdelve siette végig a nagy sátrat[1]

De megállott mindjárt, csillapodván vére;
Derüle méltóság a viseletére:
"Jól van, uram Lőkös; teljesítjük tisztünk;
Maradjon ez a szó egy ideig köztünk."
Azzal pihenésre küldötte követjét.
S izené, hogy ottkünn a viadalt kezdjék;
Maga is nyugodtan megjelenék helyén;
Senkise' gondolná, mi evődik beljén.

Volt még azután is viadal akárhány,
Győzelem és bukti, nagy ütlegek árán;
De, mivel a hármat egyik sem üté meg:
Elhagyom; úgy is már hosszu ez az ének.
Most a diadalra, a díj-adalomra
Mind a vitéz ifjak begyülének sorra;
Hímes övet, boglárt, azok is mind nyernek,
Kik az első díjra gondolni se mernek.

Nem jött ide, nézni, se leány sem asszony,
Hogy a leventéknek valamit ne hozzon;
Gyöngyös arany munkát, ön szép keze mívét;
S nyerte akárhányszor a dalia szívét.
Oh te, ki vagy lengébb, gyengébb tavi nádnál,
Csöppel sem erősebb Éva köz-anyádnál,
Oh asszonyi nem te - becsület e nemnek! -
Koszorúd mindég volt férfias érdemnek.

Piroska, szegény, ült sok más hajadonnal,
Bajnoka érkeztét várván bizalommal;
Egyszer üget Lőrinc: az a tulajdon ló;
Ugyanaz a fegyver; mindenbe' hasonló;
De csak egy pillantás, a szerelemé kell:
Jaj neki! a szíve ketté hasad ékkel;
Sikolt nagyot egyet, valamint a héja,
S öszveroskad szegény, lerogy elalélva.

Fellocsolák, fűzék társai legottan,
- Nem csoda, suttogták, ilyen állapotban
Megkötni az éltét egy idegen társsal:
Így jár bizony a nő a nagyravágyással.
Szíve baját egy sem tudja Piroskának;
Panasza most sincsen halovány ajkának:
Édes ölő bűnét kebelébe zárván,
Megy az áldozatra - néma, kötött bárány.

Egy szóba kerűlne: világos azonnal;
Tanú is akadna mellette bizonnyal
Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti:
Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték,
Leányi szemérem leköti a nyelvét,
Született szemérem, tanult kötelesség:
Oh, a leány sorsa csupa kénytelenség!

De, ha erőt tudna is venni szemérmén,
Nem lázad-e lelke mai szörnyü sérvén;
Hiszen itt volt, megvítt; odadobá csúfra,
Mint egy leszakított virágot az útra.
Most ennyi gyalázat ember elé jusson?...
Kocsi után ő, mely fel nem veszi, fusson?...
Nem! bár a halálnál még iszonyúbb jönne.
Záporeső módra megeredt a könnye.

A hirnök azonban csendesedőt fúvall,
Hirdeti a győztest nagy erős fenszóval:
Fehér-zöld lobogó álljon elé, mondja;
Jön is; időt sem vár, hogy háromszor mondja.
Meghajtja magát a felséges királynak,
Meg az egész népnek s viadal-biráknak,
Sisak-ellenzőjét felüté orcátlan,
Egy lassu morajnak odanézve bátran.

De kiugrat Illés, az öregebb Kolta,
(Élt a gyanúpörrel már kezdete olta):
Odaugrat tűzzel Piroska elébe,
Öccse Jakab, János követik mentébe':
"Ótalmára - kiált - az erőtlen nemnek,
Keserű könnyéért ama két szép szemnek,
Mely a menyasszony bús arcára legörgött:
Megvívunk vele, bár maga voln' az ördög!"

Megszeppene Lőrinc hallva eme szókat,
Szaporább szeplővel arca leve hókadt,
Ide-oda vizslat szeme, mint az ebnek,
Ha sok erős kuvasz nekiesett egynek;
De Piroska törlé könnyeit, és szóla -
Gilice-nyögését erőlteti szóra:
"Köszönöm, köszönöm. Nincs panaszom semmi,
Akarok Tar Lőrinc felesége lenni."

Így ebben ez elmúlt. Lőrinc legelébb is,
Elnyerte jutalmát, el a kötelét is:
A mátkai gyűrüt nevetlen ujjára;
Örvend neki a hős: azt hiszi, jól jára.
A többi jutalmat is eloszták rendre.
Hajlott az öreg dél immár naplementre;
Zöld leveles színben terítve sok asztal
Meg vala, mind sávos gyönyörű damaszttal.

Ott Rozgonyi a nép elejét kinálja,
Felyül, az asztalfőn, magyarok királya;
Kinn ökröt az alrend örömére süttet,
Csapon öreg hordók egri bora lüktet.
Illett, hogy a jó kedv eleinte késsék,
De hamar meghozza jó étel, egésség:
Majd a tüzes bortól oly kedvre gyulának,
Mintha nem is torját ülnék Piroskának.

Maga Lajos király nyájas vala, vídám,
Minapi barátság poharát újítván;
Tréfája Piroskát is készti mosolyra:
Szerelmes-e még jó Csuta Györgybe? mondja.
Komolyan szól aztán: "Semmise' mult rajtam,
De nem úgy ütött ki, ahogy én akartam;
Mindegy! a szerencsét ez is érdemelte:
Dicső Károly atyám apródja, neveltte.

"Uraim, koccantsunk örömére mának!...
Izenetét hoztam felséges anyámnak,
Látni Piroskát ő, hírébül, ohajtja,
Lészen az árvának anyja helyett anyja;
Udvara közzé, míg nap alatt lesz, kérte,
Férjhez is ő adja, kegyesen ígérte;
Azután is mindég marad édes lyánya;
Éljen az ifjú pár! billikomot rája!"

Éljen! riad a szó egy tele sátorral;
Rozgonyit is többen éltetik a borral,
Ki az új tisztesség gőze miatt szédül
S tündöklik apai büszke örömétül.
Csak Toldi nem eszik, nem is iszik, hallgat;
Volt kúnkapitánya hátul egy asztalnak.[2]
Messzirül az édes méreg-italt nyelte;
Gyönyörű Piroskán odaveszett lelke.

Senki nem is látná az-nap ugyan kedvét,
Meg se csippentené Eger áldott nedvét,
Ha rögtön egy hírnek moraja nem szárnyal;
Hogy háború készül cseh király császárral.
Ki tudja? ki mondja? titok ez még eddig;
Lőkös daliái, gondolom én, sejtik;
Benne van a légben, a lemenő napban,
Mely Prága felé most fetreng véres habban.

Míg ugyan a király ott vala s a hölgyek,
Szótlan ivott Miklós, mint röge a földnek;
De azok elmenvén, felpattana: haj rá!
S a nagy ezüst kannát fenékig felhajtá.
Cselekszik is aztán olyan ivást, táncot
Reggelig, amilyent a világ nem látott.
Padokat rombolva, cölöpöt felszedve -
Maga egy háború Toldi veszett kedve.

[1] Ami ebből a történeti, lásd Szalaynál II. 216. l. Az adókövetelés
Ilosvai mondája. A. J.

[2] Bizonytalan eredetű népszokás, hogy lakomákon azt, ki az
asztal alsó végén ül (s rendesen élcek és tréfák mestere vagy
céltáblája), kúnkapitánynak nevezik. A. J.

TOLDI SZERELME - Második ének - Arany János

Arany János

TOLDI SZERELME - Második ének

,Jeles öklelések akkor ott levének.'

Ilosvai