Arany János

TOLDI SZERELME - Ötödik ének

,Tholdi Miklós ezen igen búsult vala.'

Ilosvai

Rozgonyi Piroska föltette magában,
Hogy megtöri szívét fájdalmas igában,
Ketté szakad ámbár, és ha könyez vért is:
Feleségűl mégyen Lőrinchez azért is.
Toldi bosszújára, maga bosszújára,
Szűzet megalázó lovagok csúfjára.
Halni ha lehetne, oh! halni szeretne:
Szűnjön meg az élet, csak a becsület ne!

De könnyü halálhoz nincs semmi reménység:
Játszik piros arcán az ifju egészség,
S úgy védi magát a viruló ép élet:
Soha öngyilkosság eszébe se rémlett.
Ám rózsa lehervad: hervadjon el ő is;
Virági lehullnak: úgy hulljon el ő is;
Kell lassan emésztő szél, köd, aszály, féreg:
Neki a házasság legyen ilyen méreg.

Legyen neki undor, ami másnak tetsző,
Ami élet másnak, neki életvesztő,
Legyen neki átok, ami másnak áldás,
Neki nem jegyváltás, de halálra-váltás;
Menyasszonyi fátyol neki szemfedője,
Menyasszonyi ágya neki teritője,
Maga magát százszor azon elsirassa...
Ezt ha nem gondolta, ezt érzé Piroska.

De mikor az első indúlat alább szállt,
Kereste szegény szív a fogódzó nádszált,
Azt keresé titkon, éjente-naponta,
Hogy mi után áhit, még neki se' mondta.
Nem érti Piroska, mi vonja Budára,
Enyhülve miért vár s gondol ez útjára;
Mit maga sem sejt ő: arra van a lejtő,
Minden ohajtását édesdeden ejtő.

Ott van, ki szeresse, ott az, ki gyülölje:
Nincs távol, akárhol, maradása tőle;
Mint az Akastyán[1] hegy, griffmadarak honja,
Száz mérföldnyirül is maga felé vonja.
Hadd lássa hidegnek, vagy lássa betegnek.
Büszkén dacolónak, vagy szíve-szegettnek;
Ne szeresse, szánja, mellőzze, utálja:
Ő pedig elhaljon - de szeme láttára!

Csak előtte haljon, a lelkire haljon. -
De hát az a nádszál nem lebeg ott, vajjon:
Ha talán a bántást a lovag megbánta,
S édes szerelemre fordulna iránta?...
Oh te dacos, bús szív, mely halni akarnál,
Tudod azt, árúló! ki van az udvarnál;
Nyom téged, igen nyom, Toldi lovag bűne,
Mikor a bocsánat egy szódba kerűlne.

Rozgonyi is gyakran sürgeti Budára,
Öröme büszkén süt a leány bújára,
Aranyosnak látja fekete felhőjét:
Látja benne csupán háza emelőjét.
"No fiam Piroska!... lám, igazán mondom:
Bizony fiam is vagy, az vagy te, galambom!
Volna fiam hét-nyolc, mindannyi levente:
Nem hozna reám oly becsületet, mint te."

Vendége azonban Lőrinc is a háznak
Együtt az öreggel hét számra vadásznak;
Gilice búgástól, szerelemtől ráér,
Nem is azért él-hal, inkább vagyonáér'.
Ezt is eleinte kegyesen fogadta,
Szeme, szava kincsét fölpénzül od'adta,
Erőltette magát Piroska, hiában:
Vergődhetik immár szava hálójában!

Végre az indúlás várt napja közelge,
Már kezde ürülni Rozgonyi ős telke;
Szomorún Piroska az útravalóját,
Rakosgatta, szegény, halálra valóját.
Mozdúltak is a nagy társzekerek lomhán,
Az utolsó percet mind közeleb vonván,
Mikor a ház régi falusi gazdája
Kocsira ül, s mellé szép eladó lyánya.

De nem vala könnyű megválni hazulról,
Repes a hir régen, hogy, elmegy az úrról:
Most az egész vidék ügyefogyott népe
Egyszerre, falunkint tódulnak elébe.
Tettek olyan áldást, szívreható dolgot -
No hiszen nem lesz több, a világon, boldog
- Csak századik ebből rá örömet hozzon -
Csak ez az "angyal-szép, angyal-jó kisasszony!"

Elrobog a hintó, oda is ér holnap.
Szép háza Budán is volt Rozgonyi úrnak:
Azóta se látta nagy palota házát,
Mikor Lajos atyját, Károlyt koronázták.
Ott vala Csák ellen maga is Rozgonynál;
De, hogy fia nem lett, lyánya se több annál:
Kedve-szegetten ült falun és nőtt mája,
Míg bele új lelket nem önte királya.

Nem mozdult vala még Lajos Budavárbol,
Hirdetve alig volt Trencsénhez a tábor;
Mikor a Felséghez Rozgonyi fölére,
S vitte Piroskát is a tiszteletére.
Bezzeg elámultak: udvara mily fényes;
Urai, szolgái; - maga mégsem kényes;
Igazán, nem látszott a különbség rajta:
Ott kezdte velük, hol Kesziben elhagyta.

Nyájason, előre köszön "Isten hoztát",
Biztatja, ne féljen, remegő Piroskát,
Ki, miként nagy hangos templom alatt járván,
Fél szinte haladni, lesülyed a márvány.
De csak addig volt ez, míg közelebb értek
Lajos előtt önkint meghajola térdek;
Nem hagyta; Piroskát fölemelte kézen,
S mondá, hogy azonnal bemutatás lészen.

Fényes palotában ösi Vizsegrádon
Lakozott Erzsébet még többnyire nyáron,
Mely az uráé volt, Károly nagy királyé,
Ott érezte, hogy ő igazán királyné.
De felváltva az új palotában is tart
(Melyet fia Budán építtete) udvart,
Övé vala ennek jobboldali szárnya;
Oda ment Lajos be, s a Rozgonyi lyánya.

Ül vala királyné, Lajos édes anyja,
Nappali termében, mivel udvar van ma;
Mellette királyok leányai, űlve,
Fő uraké, vagy száz, mind állva körűle:
Mint a halavány hold, noha sápadt fénnyel,
Elnyomja az apróbb csillagokat éjjel;
De azért nem könnyen hagyja magát egy sem:
Lopva előpillog egy-egy tüzesebb szem.

Reggeli kézcsókja, köszönése mellett
Lajos bemutatván, távoznia kellett,
S ott hagyta Piroskát, anyja előtt, térden,
Ki kezét, az ép balt, nyujtotta kimérten.
Megrezzent a leány eme hideg kéztől,
Bár gyönge, fehér is liliom szép-víztől;
Gyűrüi gyémántján ajka lehét hagyta,
S térdelve, parancsát elvárta, fogadta.

Végre királynénak lágyult szeme-éle,
Fodorodott kissé ajka sovány széle:
"Állj fel!" Szava nem volt se szelid, se metsző;
Társai tudták már, hogy az új lány tetsző.
Vált vele négy-öt szót, nagy-sebesen kérdez;
Azután rendelte fejedelmi vérhez:
Szép Örzsike mellé udvari leánynak,
Kisasszonya mellé a bosznyai bánnak.

Míg az öregasszony[2] udvart nem bocsáta,
Szép ujja begyébe tűje hegyét nyomta;
De mikor oszlának, kezdte legott csókon,
S ragadá kézfogva, hosszú folyosókon
Nem szól neki semmit, nem kérdezi, szóljon:
Csak vitte sebesen, mint madarat sólyom,
Oda, hol tisztán és otthonosan várja
Puha pehely fészke, szép szűzi szobája.

Ott szembe magával hevesen fordítja,
Kezeit két kézzel széttartva, szorítja,
Néz a szeme közzé hosszasan és mélyen,
Hajolva felé, hogy ajka odaérjen.
"Szeretlek, te leány!" kitörőleg monda,
Miután az ajkát ajakához nyomta:
"Ezt, ezt, a mosolygó, csókravaló szádat -
Hozzá szemeidben az a mély, mély bánat!

"Nékem is van nagy búm, - nem bú! fagyok, égek,
Szerelmes vagyok én: szeretem a léget,
Az álmot, az árnyat, a napot, a holdat:
Az elérhetetlent, ki se' mondhatókat!
S titkolom a légtül, a csapodár széltül,
A naptul, a holdtul, az árnytul, az éjtül:
Rettegek álmomban, elárul az álom...
De, nézz ide! nem fáj: egy szisz ne'kül állom."

Szólt, s míg ez utolsó szavait elmondta,
Szép ujja begyébe tűje hegyét nyomta;
Piroska sikoltott, hogy elveszi tőle,
Mosolyogva hátrált a másik előle.
"Hagyján!" kacagott fel: "hiszen ez már semmi:
Valaha még azt is meg merem én tenni;"
S mint nézi rubintját gyönyörrel az ötves,
Megnézte a csöp vért, s ízlelte, hogy: "édes!"

Az nap, egész estig, titkát meg is őrzé,
Szeretni Piroskát Örzse alig győzé:
De mikor jó-későn nyugalomra tértek,
Panasza feltörte azt az erős kérget.
Odafutott hozzá hirtelen az ágyba,
Cseppet se törődvén, hogy a szűz hold látja;
Odafeküdt mellé; csókolta, ölelte;
Gyenge fehér vállát pirosra lehellte.

Ott neki meggyónta szívbeli bálványát:
Szereti a földnek koronás királyát;
Ő, kicsi néptörzsök s fejedelem lyánya,
Szemeit a napra, Nagy Lajosig hányja.
Tudja mi lesz vége, ám hadd legyen! ennek
Világa elalszik a vakmerő szemnek;
Tudja, Lajossal már ki van eljegyezve;
De ha nem volna sincs közelebb a messze.

Piroska azonban fakadott sirásra,
Neki lett szüksége a vigasztalásra,
Megesett a szive kisasszonya sorsán,
Maga állapotját ahoz elgondolván.
Gondolta, de nem szólt. Visszás neki - bátor
Szerette, csudálta - Örzse hogy oly bátor,
Neki ez a nyiltság vált lehetetlenné:
Úgy érezte, hogy a világért se tenné.

Hanem annál többször múlt el olyan este,
Hogy Toldit egész nap nyomtalanul leste;
Lovagok csörtetnek, daliák, apródok:
Csak az az egy nem jött, az az egy nem volt ott.
Kérdeni szót nem mer. Ám sürgeti apja,
Jegyese, az udvar, a menyegző napja;
S míg egy nap a másra görgeti ón súlyát:
Csak az Isten tudná szíve nehéz búját.

Toldi pedig kezde, mélylő torony alján
Ocsúdni sajongó tetemi fájdalmán;
Ellene föllázadt minden ere, tagja:
Erejét, mozgását neki megtagadja.
Nem tudja, mióta, hol, mi okon fekszik;
Ködös ébrenlétből álomba menekszik:
Álma világosság, szín, mozgalom, élet:
Csupa homály, holt, vak, üres az eszmélet.

Hanem, amint egyszer, álmát kicserélve,
Feszíti szemét az alaktalan éjbe:
Feje felett négyszög nap támad előtte,
S emberi hang és szó árad ki belőle.
Toldi figyel. Lassan mind újraszülemlék
A képzet, az érzet, az eszme, az emlék;
Nyers, durva kiáltás füleit szaggatja,
Melynek szitok, átok, s ez a foglalatja:

"Toldi!" - kiált a hang - "bezzeg nagyot estél!
Ott vessz meg, ebanyád! ha még meg nem vesztél.
Tapadjon a bőr rád, mint asszu fakéreg;
Nedves, büdös almon egyen meg a féreg.
Szüntelen éhség közt, élted alig vonjad,
Táplálja dohos víz elepedő szomjad;
De ne halj meg; sőt élj: amennyi elég lesz,
Hogy halni ohajthass, hogy kínodat érezd.

"Ismersz-e? Nem ismersz? Nézz hát ide; nézz meg:
Jodok áll itt, fia ama cseh vitéznek,
Kit Duna szigetjén meggyilkola kardod
S címerben a képét szemtelenül hordod.
Most fogva vagy, itt vagy az én csaptatómban,
A leányrablás jól ütött ki, valóban:
Ostoba! tudd meg hát, és egyen a méreg:
A farkas, a bárány: egyhasi testvérek!

"Azt hallom, erős vagy: nosza hát döntsd szélyel
Sziklafalú tornyom' vállad erejével;
S híred az égig bár, csillagokig szálljon:
Nosza próbálj onnan kirepülni szárnyon!
Ott vesztél, cudar, ott! Nem férfi bosszúja
Temeti el híred, de leányzók gúnyja,
Kik veled a tréfát kezdik erős lúgon:
Jer, apád gyilkossa te rabod lesz, húgom!"

Toldi kezét nyújtá míg e beszéd tartott,
S egyre hanyatt fekvén, motozá a kardot,
De fájt keze szörnyen; tapintva, sokára
Ráakadott, épen a markolatára.
Gondolta, derék lesz, mentiben a szónak
Torkába hajítni a szidalmazónak:
Nem birta fel; amin nagy nehezet búga,
Ezt hallva, rikoltott Jodok ádáz húga:

"Élsz hát!... no csak élj is! örökre se bánnám
Emlőmön az élted táplálni kivánnám;
Gyűlölném a halált ha kegyelmet adna,
Boszum éh torkából hamar elragadna.
Bosszúval örökre kapcsolva leendel
Hozzám, deli hű férj! mint más szerelemmel;
Ez a "holtomiglan", - ez a "holtodiglan":
Elmondod-e, Toldi? nem mondod? ez így van!

Van-e mátkád otthon? nőd? gyermeked árva?
Soha nem borúl az apja sirhalmára!
Vakká sírja szemét a kedves utánad,
S könnye kifogytával maga is elszárad.
Nem, nem! dobja magát dögleletes kéjbe,
Nevedet hurcolja bordélyok ölébe:
Ölével a híred öli minden éjen:
Koldus gyermekid is megköpik útfélen!"

Toldi felelt még egy tompa nyögő jajjal:
Eszébe jutott a tiszta fehér angyal,
Ki ragyogó tündér lakosa lelkének,
S kitől gonosz ármány így különíté meg!
Össze csikorítá foga éles malmát,
S ha mi felülmúlja mostani fájdalmát,
S enyhíti szerelmét: dühe az, hogy' álljon
Bosszút eme rablón s neme-hagyott lyányon?

Cseheknek azonban császári királya
Hada romlásának már végire jára:
Hogy esett, mint történt serege gyors veszte,
Mely idegen tábort Prágáig ereszte.
S megtudta előbb is, nagyra nyitott szemmel,
Hogy tájára sem ért annak magyar ember,
Kivéve Lajossal az udvari falka,
Mely a réműlt várost neki elfoglalta.

Megtudta továbbá - s mérget, epét forral,
Hogy népe csatát sem mert állni Aporral,
Nem is ütközött meg viadalra szállván,
De meg az ellenség erején és számán.
Mint szembe dobott nyáj, eredett futásnak,
Sarkát az ijedség tapodá egymásnak.
Nyil-, kopja-süvöltés riogatván hátul, -
De nagyobb kárt valla rablók csapatátul.

Tudnillik, a bércek zordon keselyűi
Zsákmánynak előre kezdének örűlni;
Cseh-Morva hegyekben vala rabló fészkek
Lecsapni a völgyre idején nem késtek:
Fogadák a rémült szaladókat szembe,
Szorították tűz-víz két gyilkos elembe;
Sokat önvérükből leölének harcon,
Sokat elfogdostak, hogy eladják sarcon.

Ezt hallva cseh Károly, birodalmi császár,
Hogy allatta így foly gonosz embervásár:
Megszégyellte magát, s udvara láttára
Fogadá keresztes kardmarkolatára:
Hogy lakomán kelyhet szűz ajka nem érint -
"Hogy, volna fiam bár, vagy rokonom vérint:
Hüvelyébe addig vissza se' száll kardom:
Valamíg a rablót egyig ki nem irtom!"

Zászlós hada mindjárt, rendeli, begyűljön,
Nemes, a közjóra, mind lóra felüljön, -
Királyi személyben maga tábort járat,
Megvíni had által minden olyas várat.
Azonban e harc most mit érdekel engem,
Ki nem a jó császár érdemeit zengem?
Neki dicsőség, ha kipusztul a féreg; -
Én Toldihoz ismét; az enyímhez térek.

Jodovna, ki esküdt megtorlani apját,
Éh-szomjan elölni nem siete rabját;
Ő maga titkon is ápolta, hogy éljen,
Bort neki, jó étket, bocsátva kötélen.
Mondotta, bosszúját halasztja továbbra.
Hadd álljon először hős betege lábra,
S mikor a természet dúl-fúl, zsarol önkint:
Gyötrelmeit akkor neveli csöppenkint.

Fel is üdült Miklós hihetetlen gyorsan;
Ereje kész orvos, vére csupa balzsam:
Valamint az erdők viharedzett vadja
Sebeit egy-két nap éppé nyalogatja.
S vele üdűlt vágya, bizalma, reménye:
Hogy e pokol undok, fekete kéménye:
Bizony egy óráig sem tartja le fogva,
Csak erő gyűlhessen e béna tagokba.

Mihelyest elhagyta feküvő szalmáját,
Kezdé tapogatni börtöne homályát
Ha valamely bézárt ajtóra találna,
Melyet kifeszítsen nekivetett válla.
Nem lelt; csupa kőfal, ameddig eléri,
Bontani kardjával hiába kisérti,
Megásni alólrul kísérti hiába:
Kőszál gyökerébe van börtöne vágva!

Föl néz: a sötétség oszlopa elnyomja;
Szét néz: falak által szorul össze gondja,
Nem látja, de érzi, meredeken, szűkön:
S elfutja szemét egy kínos, keserű köny.
Letörli a cseppet: türelem! azt tartja:
Hosszu időn lépcsőt majd ró neki kardja;
Szikrázik acélja visszarugó kőben -
S diribre-darabra szakad a kezében!

Toldi vitéz áll most két puszta marokkal,
Megrázza sörényét riadó haraggal;
Dühe tetőpontján harap önkarjába,
Hogy minden ereje hiába, hiába.
El kell veszni tehát, becstelenűl, gyáván!
Temetve, feledve pokol éjszakáján!
Ama mennyországtól küszöbén elválva!
S mindezekért bosszut - még bosszut sem állva.

Ekkor az áldott nap' egy sugara folyt rá:
Szőke piros arcát Jodovna lehajtá
S leszólt neki halkan a néma sötétbe,
Kétfelül a hangot tenyerivel védve:
"Toldi, fölépűltél: azt köszönöd nékem,
Meghozta erődet jó italom, étkem;
Gyilkosa nemzőmnek! gyermeke táplála:
Meglátom, e jóért van-e benned hála.

Többet is, oh bajnok!... szabad úrrá tészlek,
Jodok elment, s éjjel hazajő, mint részeg:
Jodokot én éjjel meg ölöm az ágyban,
Mert nem tudok érted hova lenni vágyban.
Esküdj meg, enyim léssz; - ha nem akarsz nőddé,
(Lásd szép vagyok, ifjú), kívánj szeretőddé;
Kincs van e várban sok; gyere, vígan éljünk:
Az erő, a szépség sokasítsa kéjünk."

Toldi csak elszörnyed ez iszonyú lyányon;
Feledé, hogy cselből ily alkura álljon,
Nem is jut eszébe, de hiába jutna:
Az őszinte bajnok még úgy se' hazudna.
"Máglyára boszorkány! heh! aki feláldott...
Várj! kapjalak egyszer kezemre!..." kiáltott,
És rázta fel öklét, egyebet sem mondva -
Erre, keselyűként süvölte Jodovna:

"Rothadsz te lovag hát! érzem is a bűzöd:
Ám lásd boszumat, ha szerelmem elűzöd.
Könnyen elengedtem apám megölését,
Testvérem eladnám - egy hév ölelésért:
Neked az mind nem kell:...! Bosszu tehát, bosszu!
Mán kezdve halott vagy, de halálod hosszu;
Eleven rothadsz meg: de magad kerested:
Nem lesz soha másé, ha enyim nem, tested!"

E szókkal az ajtót dühösen lecsapta,
Vígasztalan éjben Toldi vitézt hagyta,
Fekete éjfélnél is feketébb gondban.
Az idő jel nélkül sietett azonban.
Fényes nap az éjjel dali táncát lejti:
Toldi, melyik másik, soha nem is sejti;
A szép tarka világ neki egy sötétség,
Örvényzik alatta feneketlen kétség.

Majd örökös éh-szomj gyötrelmei jőnek,
Bőjtjei mind hosszabb, sanyarúbb időnek;
Előre az étket meggyűlöli orra,
S vissza fanyalodik bizonyos undorra.
Képzelme Piroskán enyhűlni se' szállhat:
Elnyomta az embert benne dühös állat;
S mennyei lelkében ha nem esett kár még:
Környékezi azt is őrűletes árnyék.

De mi ez?... pokolnak szakad-e rá torka?
Hull rá a magosbul üszög és sziporka,
Lát odafenn lángot kavarogni füsttel,
Veri fülét nagy zaj: az itélet jött el?
Mint éhes oroszlán Dániel vermében:
Bömböl egyet, szörnyűt, börtöne mélyében,
Megrendül a szikla beléje tövestűl,
S mennydörgve hat a nagy zsibajon keresztűl.

Meghallotta - ha csak mellibe rezdűlt is -
Még akit az anyja föld-siketen szűlt is;
Emberek a hangra nosza jőnek-mennek,
"Kell lenni - kiáltják - még ott elevennek!"
Útat egész addig irtanak a tűzön,
S kötelet dobván, mit derekára fűzzön:
Toldi az Isten szép ege alá jő fel,
Szabad levegőjét méri tág tüdővel.

Tőlük az egész sort nyomba' megértette:
Hogy Károly a rabló kapuit bevette,
Fészkébe Jodoknak hajíttata csóvát,
S meglelte hugostul már az akasztófát.
Látta is út közben - s bosszús vala Toldi,
Hogy bosszuját rajtok nem tudja kioltni;
Mégis elirtódzott szeme ily látványtól:
Csúnya bitón függő szép ifju leánytól.

"Ugy kell neki!" mondá Toldi vezetője,
"Buja zsivány volt ez, holtak szeretője:
Ifjakat elrablott s megölé a karján:
Tízszerte Jodoknál gonoszabb volt e lyány."
Jó Toldi azonban táborhoz elére:
Lakoma állt épen, ez nap örömére;
Kínálták, le is ült; volt sok ital, étel;
Versent bizony a hős falatoza héttel.

Azután császárnak színe elé járul,
Röviden szép szót tesz mostani sorjárul:
Hogy a neve Toldi, - Toldi, Lajos híve;
Most e cudar rabló mit tőn vele, íme!
"Felségedet - úgymond - én csak azon kérem:
Hadd bizonyítsam meg régi jeles hírem!
Valamennyi rablón boszumat hadd töltöm:
Nevemen ily csorbát ne hagyjak e földön!"

Megörült a császár, kapva-kapott rajta,
Mert Toldi nevétől zeng mindenek ajka;
Bizonyos! a rablót ez elirtja szörnyen:
Keze alá adja serge javát: menjen.
Ott a zsivány haddal Toldi hogyan végez,
Vonatja karóba, kötteti kerékhez:
Jobb az idők fátylát rá visszaterítnem;
Csak az útjokból még ez egyet említem.

Történt, mikor egy szép ligeten menének,
(Csuda volna, ha nem megesett történet),
Paripa-nyerítés vihog egy bokorbul:
S Toldinak a Pejkó csak elibe fordul.
Nyerge azonmódon, s minden egyéb szerszám,
Kétkéz kardja is ott lóg vala nagy pajzsán;
Bántani (oly vad volt) száz brátye se merte:
"Ember vagy!" a hős mond, s csókolta, ölelte.

Ülj fel, lovag, ülj fel, az okos jószágra;
Röpülj haza röptön szép Magyarországra,
Hagyd te a rablókat, ne keresd a híred:
Boldogságodat úgy még tán utoléred!
De, noha szerelme kétszeresen vonja:
"Nem lehet! addig már lehetetlen" - mondja,
"Valamíg a rablót rendre le nem vágom:
Hogy csúfra ne légyek idegen országon!"

Várhatja Piroska Toldi megérkeztét,
Nyomhatja fejével ablaka keresztjét,
Szép szemeit nappal nézheti fájósra,
Sírhatja ki éjjel, mint a piros rózsa:
Hősök az udvarnál noha jőnek-mennek;
Egy se' hoz enyhűlést e szomorú szemnek
Még amelyik távol olyan is, egy szálig:
Közeledvén, az is idegenné válik.

Nem állhatta tovább: reszketve, pirúlva,
Szép Örzsinek egyszer nyakába borúla:
"Ne nevess ki érte szép Örzsike, lelkem!
Ha valamit kérdek, ne itélj meg engem:
Ím a leventék, mind harcból haza jöttek,
Lenn, a pesti mezőn, tábort is ütöttek:
Toldit az udvarnál mégis sose látom;
Rokonom pedig ő, az anyai ágon."

"Jaj, te szerencsétlen!" - felel a bán lánya,
"Nem rokonod, látom; itt a fejem rája;
Szereted, mint én azt... s kínja szerelmednek
Annál gonoszabb, ha máshoz erőltetnek.
De ne búsulj: a föld gyomrának alóla
Ide teremtem, vagy bizonyos hírt róla;
Csak valld be!" - Szegénynek szót kelle fogadni.
Nem merte, nem tudta, nem bírta tagadni.

Mindjárt a kisasszony kész ürügyet formál,
Kezd nyomozást titkon az egész tábornál:
Toldinak, úgy mondák, fegyvere-hordója,
Ha valaki, az tud bizonyosat róla.
S nem nyugovék Örzse fondorlatos ésszel
Míg szembe' nem álltak jó Bence vitézzel,
Ki, midőn a kérdés velejét meghallá,
Ily egyenes választ teve azonnal rá:

"Hát, kérem alássan, annak ez a sorja:
Hullt bizony ott a cseh, akar a pozdorja,
Magam is vagy húszat tudom elapróztam,
Pedig én csak gazdám szemetén tallóztam "
"Jó, jó!" - nevet Örzse - "nem az itt a kérdés",
Látszott, a vitéznek hogy ez a szó sértés;
Többi viselt dolgát elnyelte morogva,
Azután így szólott - ujra beléfogva:

"Nos, hogy kiraboltuk Prága jeles várát;
Mennyi özön kincs volt! csupa gránát, skárlát.
Kopjával az ember singjét neki mérte -
Igaz, hogy a gazdám megfizetett érte -"
Örzsike még egyszer a szavába vágott:
"Elhiszem, ifjú hős, nagy daliaságod;
De Toldi felől szólj: hova lett? hol vált el?"
Mire Bence kissé boszusan kiált fel:

"Ejnye, hiszen mondom! arra jövök épen! -
Hát biz az úgy történt, akar a mesében:
Egy rengeteg erdőn hogy lépve haladtunk,
Hát egyszer a föld is rázkódik alattunk.
Nézzük, micsoda ló, miféle sikoltás:
Hát a király lyányát viszi egy nagy órjás;
Utcu! egyéb sem kell a nemzetes úrnak:
Utána ered; mint az agár a nyúlnak.

"Szorítá a Pejkó: de a másik győzte;
Rajta! no most Pejkó!... de már megelőzte;
Útakon, út nélkül; völgyön le, hegyen fel:
Ameddig az ember kísérheti szemmel.
S nosza befordulnak odafenn egy várba:
Mire odaértem, kapu be volt zárva;
Váltig zakatoltam, nem eresztettek bé:
Azóta se láttam jó uramat többé.

"Három egész nap egy útba eső csárdán
Szomorún kuncsorgék, Toldi vitézt várván;
Azután a tábort siettem elérni:
Ejh! a nemzetes úr - van is ott mit félni!
Megölé az órjást, tudom, egy »muk« nélkül,
Azt a deli tündért vette feleségül;
Süvei most már mind hercegek, királyok:
Üthetik a nyomát idevaló lyányok!"

"S vajon így történt ez?" Örzsike próbálá:
"Fogd ez az erszény, de megesküszöl ám rá!" -
"Már hiszen, az órjást nem mondhatom, a volt -
Bence felel - csakhogy maga, lova nagy volt;
A királyleányt is: az-e, nem-e épen?
Nem tudom, - eb volt a keresztelőjében!
De hogy a történet valóigaz; erre
Esküszöm az élő nagy örök Istenre!"

Így Bence az ötven aranyat megkapta,
Vergődni Piroskát sebeiben hagyta,
Mint lelövött gerle vergődik az aljon;
S kit Örzsi se' tudta mivel vígasztaljon.
Toldinak ezt nyilván hirdeti kalandja:
Nagyobb neki annál a legkisebb gondja,
Árva Piroskához hogysem haza térne,
S kezihez békülve, bocsánatot kérne.

Oh hányszor, ijesztő éjein, úgy tetszik:
Hogy vérben előtte, fagyban a hős fekszik,
Idegen bércek közt, elhagyva, feledve,
Végig se' siratva, hanttal se' temetve!
De megint jő perce, még iszonyúbb ennél,
Egy gondolat, amely keserűbb mindennél,
Melyhez ama kínt is nyugalomnak véli:
"Él, él: de világát nem teveled éli!"

Oh hányszor, a két szűz kebelét, hab hányja!
Vajh mitevő légyen a Rozgonyi lyánya?
Néha egy-egy tanács indul egész hévvel,
De maga a szóló megakasztja dé-vel.
"Hátha bizony... jaj de! - Tudod-e mit?... áh de!
Hát a királynénak elpanaszolnád-e?"
"Nem!" felel a másik, hirtelen és bátran,
"Lyánya ha volnék sem! én árva, anyátlan."

Megragadá Örzse kezeit társának:
"Igazad van: bűn itt érzeni a lánynak!
Itt csak ez a sok dísz, fagyos és szent pompa
Vagy képmutatónak kell lenni naponta.
Nem szólni, de nézni: nem nézni: pirúlni;
Gondolatot színnel, hanggal elárúlni:
S valamit csak sejtsen a királyné róla...!
Nem hiszem, éltében fiatal lett volna.

"Szabadúlás módja nekem immár készen:
De te oly félénk vagy, leány vagy egészen:
Úgy-e, te nem mernél... ily viruló korba'...?
Boldogtalan! élj te; menj te kolostorba!
Nyersz a királynétól dícséretet ezzel,
Mátkai nyűgödből, egy szóra, menekszel;
(Elválasztana, ha már hitvese lennél:)
Semmi egyéb útat nem képzelek ennél."

"Oh!" - nyögte Piroska, lelki könyűt sírva.
"Azt az öreg embert nem viszem én sírba!
Nem élne az régen: a remény táplálja,
Hogy lesz örökösse, támad unokája.
Most a kegyelemszó felfújta reményét,
Hogy visszaörökli háza letűnt fényét:
Oh, e buborékkal élte is elpattan...!
Szívem', rántsa ki bár e kéz: odaadtam."

S látva, hogy az ellen, amit sorsa végez
Nincs menedék földhöz, irgalomért éghez:
E gyönge teremtés, Piroska, ezentúl
Kezdte magát törni a kötelességhez.
Megnézte merően azt a sötét pályát,
Míg szeme apránként megszokta homályát;
S addig erőltette a mosolyt arcára:
Szívébe is olykor lehatolt sugára.

Mire alig látszott eddig ügyet vetni,
Most látszik a munkát szinte siettetni;
Hetek óta foly már - nagy készület ímez:
Mind az egész udvar neki varr és hímez.
Piroska az éjből is nappalt csinálna,
Érdekli fölöttébb az utolsó pálha;
Sürög-forog, intéz, maga szabja, bontja:
Oh, csakhogy e gondtól csilapodnék gondja!

Csak mikor eljött a legutolsó éjjel,
Órjás bizonyosság zuhanó terhével,
Borult le magános hajadon ágyára,
Sírt az el-elfúló forrásviz módjára.
"Anyám, jaj anyám!" - így szakad a szó tőle -
"Mért kelle sietned oly hamar a földbe!
Vagy, már ha le kellett kora sírba szállnod,
Mért oda nem vitted árva kicsiny lányod!

"Oh, mert, ha te élnél, bizony én is élnék,
Ami velem történt, soha nem történnék;
De mit tehet a lány, árván, növeletlen,
Kemény férfiak közt, elhagyva, egyetlen!
Oh nézz le, tekints le amaz üdvösségből,
S ha van egy balzsamcsepp földi reménységből,
Ha van ott irgalom, kegyelem számomra:
Boldogtalan szívem enyhítsd nyugalomra!"

És felimádkozván hajnali mécs mellett,
Enyhült is. Azonban készűlnie kellett.
Vidor ifju lánykák fülébe csevegnek,
Eleven bábjáték az ilyen ezeknek.
Öltöztetik immár gondos, ügyes kézzel,
Kiki boldogságból lehetetlent képzel:
Azt hiszi, nem kell több, csakhogy angyal légyen
A menyasszony s mindjárt menyországba mégyen.

Még aznap örökös szent fogadást tőnek
Oltára előtt a kereszten függőnek;
Ott van a királyné ragyogó udvarral,
Ott Rozgonyi, büszkén a daliás Tarral.
Piroska kicsinybe hogy holtra nem ájul,
Erejét kölcsönzi ősz atyja hajárul,
"Szívből, szeretetből!" - rebegi - hozzá mén...
Add istenem, e szó legyen igaz! Ámen. -

Őszi levélhullás szomorú szakában
Ballag haza Toldi, tűnödve magában:
Kiölé a rablót az utolsó házig,
Most, bosszuja hűltén, szíve lohad, fázik.
Levele császárnak s gyöngyös adománya
Terheli a tarsolyt: jaj de mit ő bánja!
Szemeit csüggeszti lova lába mellé,
Mintha sok elvesztett idejét nem lelné.

Kérdezni madártól, nem meri embertől,
Reszket is a hírért, reszket is a hirtől;
Ki láncsa szegezve rohanna veszélynek:
Félve halad szemközt a budai szélnek.
Ne beszéld ki, bús szél! haraszt ne susogd el!
Bérci magas visszhang állj elibe, fogd fel!
Ne hallja korán meg ami úgy is késő:
Mily messze szakadtak, az a leány és ő!

Budára beérvén, kerülé az udvart;
Félre-zugon fekvő kicsi házához tart,
Hol Bence uratlan henyeségben várja
S kis varga kapusnak cincog citerája.
Toldi se' kérd sem hall újságot ezektől;
Bár köhögős Bence csupa jó hírektől,
De minthogy urával szóba se' mert állni:
Aranyait kezdé ravaszul számlálni.

Toldi csak elnézte neki egyszer-kétszer,
Végre nem állhatja: "Nosza, hol tevél szert,
Te semmirekellő, e tömérdek pénzre?"
Bence odanyujtá, hogy emelje, nézze.
"Jaj, nagy uram! - mondá - sora van mindennek
Keresték, nagy uram! az a sora ennek;
Ahol az úr kedves, ott ebe is kellő...
De hallgatok inkább - én semmirekellő.

Így Bence magából kiszedé kérdetlen
Hogy valaki Toldit szereti kegyetlen,
Valaki, de még ki! nem akármi lány a:
Kisasszony, az is fő: bosznya király lánya!
Toldi riadtában majd holt-eleven lett:
Tudta Piroskát, hogy lakik Örzsi mellett;
Nem volt vele másik? kérdezte szorongva:
"Volt; az, ki megesküdt, minap a templomba."

S nem nézve haragját förgeteges éjnek,
Toldi rohan, száguld, mint kóbori lélek;
Birkozik a széllel Buda nyilt utcáin,
Havas eső csattog, sistereg orcáin.
Mint a kavargó szél azt mit az ég hullat:
Úgy söpri alá s fel őt is az indulat;
Keblét a zimankó meztelenűl járja,
Veri nagy hullámit haja sötét árja.

Mint farkas az aklot kerűlgeti éhen,
Körmöli a földet és rugja dühében:
Úgy őrzi kivűl ő a Rozgonyi házat,
Néma hideg kőtől dühösebbre lázad.
El-elrohan olykor s vissza megint újra,
Fejével a falat döngeti és fúrja:
Jaj, ha szegény Lőrinc most elibe lépne!
Ne hagyd, uram Isten, most esni kezébe!

Így Toldi bosszúját tehetetlen ontá
S mire a föld vére összefagyott csonttá,
Felvirrada ő is, dühe alábbhagyván,
Valahol egy korcsma utcai kőpadján.
Nem aludt, zsibbadság nyomta csak el kába -
Ocsúdva, leszállott önön bús magába:
Ott lelte hibáját nagy bánata mellett,
Hogy senkire vádat másra nem emelhet.

S érezte, hogy el kell bujdosnia messze,
Ahol az új párnak híre-nyomát vessze;
Beűlni Szalonta mord falai közzé,
Piroska felől még álmodni se' többé.
A reggel azonban szélesre kinyílott,
Észrevevé Miklós, hogy rosz helyen ül ott
Felvánszorga tehát, s hazafelé menve
Kit lát? a Piroska férjét, vele szembe.

Toldi el akarta kerülni; de Lőrinc
Örvend neki mindjárt, keze messziről int,
Arca ragyog; Toldit üdvözli, kiáltja:
Nincs hova előle menekülni, látja.
S Lőrinc odaadná neki lelkét-testét,
Hívja, hogy ők hárman töltsenek egy estét,
(Rozgonyi most úgy sincs itthon az ifjakkal:)
Toldi csak ezt mondá szigorú szavakkal:

"Ne híjj te magadhoz, ne, se ma, se máskor;
Tudod-é mit mondtam neked a viváskor?
Ha te rosszul bánnál - mitül Isten őrizz'! -
Ne híjj te magadhoz soha engem, Lőrinc!"
De amaz dicsekszik s bizonyítja hévvel,
Mily boldogan élnek szép ifju nejével;
Lássa, tapasztalja: lehet-e már szebben? -
Ámbár hazudott is Lőrinc, nem is, ebben.

Piroska sokat tőn - majdnem lehetetlent,
Elnyomni szerelmét, az első egyetlent;
Büszkébb vala, mintsem tűrne olyan dolgot,
Hogy a világ előtt ne legyen ő boldog;
Az eskü is immár neki erős gyámol,
Az a reménység is mire apja számol;
A vérnek is abban lehet egy kis része:
Nem epe a mézes hetek ifjú méze.

És ha talán Toldit soha meg ne lássa:
Beállhat idővel szive gyógyulása;
Marad ugyan sebhely: megérzi halálig,
Ha az időjárás komorabbra válik. -
Szó nélkül a bajnok búcsut vesz azonban,
Haza érve, Pejkót nyergelteti nyomban;
Estig az érc zablát marja szegény pára:
Ő ólba megy akkor, Toldi - lakomára.

Egyszer, csak ez egyszer - de mit ér, mit használ!
Látni Piroskáját - jaj! nem övé az már;
Tőle hideg búcsút - azt sincs joga venni;
Egy néma sohajtást - jobb oda se menni.
Hátha szilaj vére - de galamb lesz, bárány;
Váljon meg örökre - meg, ez egy perc árán;
Keserűbb lesz akkor - legyen! azt szomjúzza; -
Így habozott a hős: de az örvény húzza.

Piroska szivét is szaporán döbbenték
Ura dicsekvési: ki a mai vendég;
Vére-hagyott ajkát emelé tiltóra:
De a beszéd elhal, nem veheti szóra.
Egész nap az Istent mind csak azon kérte,
Hogy Toldi ne jőjön (hisz' úgy sem igérte);
S egész nap a szívét mind csak azon kapta,
Hogy, ha felé sem jön, megreped miatta!

Az az egy pillantás, amaz első édes,
Marcongló, iszonyú, de gyönyörűséges.
Repeső, örvendő, bánatos és bánó,
Felelő és kérdő, viszont szemrehányó;
Tilos, ámbár büszke egy isteni jogra,
Kárhozat', üdvösség' mennye, sötét pokla.
Kétségbe-esés, hol odavész test, lélek:
Az az egy pillantás ezt érzeti vélek!

Elmúlt valahára az az egy pillantás:
Észre se' vőn semmit a kenyeres-pajtás,
Kinek a boldogság mind nyelvire tódul,
Se hallva se látva sok fecsegő szótul,
Volt idejök lassan maguk' összeszedni
Lassan a beszédnek közzé elegyedni:
"Így, az idő, termés" - "úgy, a lovak, harcok -"
Ami belül forrong, elföldheti arcok.

Étel-ital közben Miklós szive zsendül
Vérmes egészségtől, bortul, szerelemtül;
Iszik az új párért, hogy ihassék érte:
Nem bánja, ha Lőrinc oda van is értve.
S mikor a szép asszony, poharát elvéve,
Márt nevető rózsát aranyos fényébe;
Megfeledé szinte hosszu örök búját,
Élvezi mit a perc öntudatlanúl ád.

Asztal utóján már kedvökre lakoznak;
S ím, erdei süldőt, büszke vadat hoznak,
Mint eleven, nyujtó-deszkára hasalva,
Bőre piros páncél, szájában egy alma.
Tar nekigyürkőzött a gazdai késsel,
Esett neki visszán szelnie bal kézzel:
"Addsza" kiált Toldi, s elkapta nevetve:
Elereszté Lőrinc, sanda szemet vetve.

100

Akkor - nem tudom én mely csintalan ördög,
A kis bor-e, melyben ajaka megfördött,
Vagy az érzés, a már eltemetett, régi,
Súgta Piroskának, hogy ezt mondja néki:
"Édes uram, mért is tetteti kegyelmed,
Kíméli a jobbot a bal keze mellett?
Tudom én, jól láttam, mire képes jobbja:
Hát a viadalkor, az utolsó kopja?..."

101

Lobbot vete Lőrinc nagy-hirtelen erre,
Képe vörösebb lett mint a malac bőre,
Bal keze meglódult akaratja ellen
S visszacsapá a szót, az eredő helyen.
Vért - amitől ajka majd szinte kicsattan,
Vért foga a nőnek serkeszte legottan;
Rámered egy percig sáppadt meredéssel -
S nézi vadul Lőrinc Toldit a nagy késsel.

102

De hamar - mint döbbent őze vadon tájnak,
Iszonyát felfogván az ijesztő tárgynak,
Visszagurul mintegy teste körül, s száguld,
Tüske, bozót, sűrű neki jó országút -
Iramodék Lőrinc egy közel ajtóba,
Mely sehová sem visz csak a benyilóba,
Honnan egyéb út-mód sincsen menekedni:
Ablakon útcára kelle magát vetni.

103

S mint szeme a prédán megáll fenevadnak,
Vesztegel egy kissé, cimpái dagadnak;
De futni ha látja, önkénytelen üldi:
Csörtet amaz után rettenetes Toldi.
Eléje Piroska könyörögve lebben,
Esdekel uráért szép neje legszebben,
Kezére omolva, mély fekete szemmel
Néz rá föl, ijedten, kérve, szerelemmel.

104

Látja ölén Miklós a szép szelid arcot:
Haragja szivéből nyomon elviharzott,
S mint fekete felleg a lemenő naptól;
Egyszerre pirossá hajnalodék attól.
Kebeléhez vonja rejtező orcáját,
Szorítja, öleli tilos mennyországát,
S lehajolván sűrű, önfeledett csókra,
Közben susogását így tördeli szókra:

105

"Jer! - hévvel, erővel zúdítja lehellve:
"Jer velem - elviszlek - paripám nyergelve -
Oda hol még szellő - nap fénye se leljen -
Megvédlek egy ország - mind a világ ellen!"
Piroska e szónál vette magát észre,
Mint gyönge bogár, mely keveredett mézbe;
Kibontakozott és rebegi esdőleg:
"Becsületét védd meg, oh lovag, egy nőnek!"

106

Ott remeg a szép nő, - nem üvölt, nem jajgat,
Segély kiáltásra nem nyit zajos ajkat,
Reszket, halovány mint a liliom szirma:
Jól érzi, hogy ellent állani nem birna.
Ám Toldin erőt vesz keserű józanság,
Az előtte verdő nemes ártatlanság,
Ki lovagnak hívja... mintegy maga ellen!
Becsületének hogy védelmire keljen.

107

Most látja először - igazán most tűne
A bajnok elé rút, rettenetes bűne,
Mire csak gondolni borzalom, utálság:
Egy szerető szívet hogy tört meg az álság.
Törjék hát!... riadá - az övé is törjék:
Élve, pokol minden kínjai gyötörjék!
Nagy keserű búgás leve búcsuzása,
S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.

[1] Népies geographia szerint, mely a Brunszvik históriából szivárgott
népünk közé. Mágnes hegy a tenger közepén, mely minden hajót s
egyéb közeledő tárgyat magához ránt. A. J.

[2] Főudvarmesternő, duenna. Régi. A. J.

TOLDI SZERELME - Ötödik ének - Arany János

Arany János

TOLDI SZERELME - Ötödik ének

,Tholdi Miklós ezen igen búsult vala.'

Ilosvai