Arany János

TOLDI SZERELME - Tizenegyedik ének

,Igy állá boszúját meg...'

Ilosvai

Kémeitől Lajos megtudá azonban,
Hogy Durazzó Károly ott volt alattomban,
Mikor Trója várost a vajda bevette:
Elfoghatta volna, úgy hiszi - s nem tette.
A dolog így történt: király lobogóját
Kitüzé a város s küldötte adóját,
Hogy Laczfi hadával oda bé ne menne:
Sietve urához, megegyezett benne.

Pedig ott volt Károly s gyülevész csapatja,
E színmutatásnak ő vala az atyja:
Ha sikerül, hát jó; ha nem, ő halálig
Védi ezen várost, népe is egy szálig.
Sikerült; a vajdán megesett e csorba,
Nem tudta, mi rejlik ebbe' a bokorba;
S csak azért hallgatja Lajos neki ezt el,
Mert szinte gyanakszik s komolyan neheztel.

Most meg az a hír jött, hogy Beneventónál
Új sereget Károly toborzani próbál,
Zsoldjába elébb is felfogadá Wernert,
Kit Lajos rablásért Melfi alól elvert.
Onnan Averszához? vagy Lajos elébe
Készül-e a Károly s a Taránti népe?
Semmit is a kémek ez iránt nem tudnak,
Se, mezei haddal szembe mikor jutnak.

De a vár-vivásnak nincs vége, se' hossza
Legelőbb az útban meghódola Conza,
Azután Conturszi város alá mennek;
Sarcot vet a király lakóira ennek,
Mert részire állt volt, elvette aranyját,
Most ellene fordult s élteti Johannát;
Vete hát birságot rá, s két napig űle,
Míg azt lefizették, hada is körűle.

Ez alatt, mint szokta, a táboron által,
Lovagolni, olykor kevesed magával,
Olykor egyedűl is, hogy a helyet lássa,
Merre, mikép légyen hada mozdulása:
Talált egyedül most lovagolni messze,
Hol a Szele víznek folyása van össze
Magánál öregebb s hosszabb folyamokkal,
Ő véteti mégis nevét fel azokkal.

Hanem a folyócska vala mostan áradt,
Lónak is a sodra veszedelmes járat;
Nézte Lajos; nincs-e porondja, füzesse;
Hol seregét holnap bizton átvezesse:
Kunyhót veve észre gabalyítva galyból,
Egy olasz ifjút is, hogy kijöve abból
S két lovat, amely ott legelt vala pányván,
Eloldva, itatja a folyam lapályán.

Intett neki kézzel s hivta olasz nyelven,
Távol se' gyanítva hogy reáismerjen;
Amint közelebb jő: kobzos ez, úgy látja,
Ki hadánál cselleng, mint Toldi barátja.
"Nosza ugrass beljebb, szolgám Szeredai!"
"Elkap a víz, Felség! sebes ár e mai."
"No, ne félj: akarom látni, vajon reggel
Át lehet-é úszva kelni a sereggel?"

Maga lován kobzos, ahogy űle s féken
Vezeté a Pejkót kézi vezetéken,
Befelé megindult a ragadó árnak -
Már hasig a lovak, már szügyig is járnak,
Már a hab elomló serényökkel játszik,
Úsznak egész testtel csak a fejök látszik;
Már libeg a kobzos; nem is űlhet szőrén,
S elbuggyan, a gyors víz árja lesöpörvén.

Sarkantyúba kapá holdas arany pejjét,
S hol elébb a kobzost látta, meg a hellyét,
Lajos azon alul a folyamba ugrat,
Mely ott karikára sebes örvényt forgat
S tajtékká törik a habot őrlő habban;
Most íme a kobzos felütődik abban,
Lajos a fuldoklót ragadja hajánál,
Bár érzi, hogy ő is kengyelbe' lazán áll.

Kengyelbe', nyeregbe' már ő se' maradhat;
Magyar köpönyegje annyi segélyt adhat,
Egyedül a partot hogy elérné úszva,
De nehéz ólom test mind' lefelé húzza.
Elereszthetné, de nem akarja, nem, mert
Ha veszélybe küldte; megmenti az embert
Vagy maga is ott vész hogy hír se találja; -
Ilyen ember volt a magyarok királya.

Hanem a Pejkó ezt nem nézi sokáig,
Oda úsz; mint egy hős, urának uráig,
Szép barna sörényét, hosszu nyakát tartja,
Hogy abba fogódzzék, ha nem űlhet rajta.
Megragadá Lajos nyakon egyik kézzel
Az állatot, aki néz rá okos ésszel;
Pejkó meg az örvényt hasítja keresztül,
S leteszi a parton a királyt terhestül.

Nyerítve azonnal maga és felvágva
Hírt adni urának siet a lankákba;
Királynak is ott áll holdas arany pejje,
Rápattan, a kobzost nem hogy elemelje,
Hanem, hogy az élet ápolása végett,
Hozzon az őrszemtől neki segítséget;
Késő vala: kobzost fürkészve se' látja:
Megmenté azalatt remete barátja.

Menet a kunyhóba betekint, de senki
Odabent nem látszik, hívásra se' jön ki,
Ordas paizs ott csak jelenti a kobzon
S gyermekfejü bunkó, hogy: "nincsenek otthon".
Vissza tehát Lajos siet a táborba:
Hozza-e Conturszi adaját hódolva?
S feledtetik (amit oly örömest mondok)
Efféle kalandját a királyi gondok.

Mert külde Giléti kulcsos Averszából
Követet, hogy nem bir helyt-állni a tábor,
Vissza Jakab már a Lányi folyón verte:
Ha segítség nem jő, veri épen szerte.
István csak azon volt, hogy az egész haddal
Szálljon Averszához kora virradattal;
De Lajos azt mondá: "van ember elég ott:
Szem nincs, vezető nincs... ha magam volnék ott!

"Nosza, háromszáz jó lovagot kiválassz,
Sereget te még most oda ne is fárassz,
Magam Averszához átrusszanok innen,
Mert hogy elég had nincs, képtelen elhinnem.
Te haladj, amint az eredeti terv volt,
Le a tengerpartig és vedd be Szalernót;
Mezei csatát is állj, ha talán Nápoly
Körül a Taránti szembe fog, és Károly."

Íme, az indulat mikor erőt vészen
A legnemesb szíven, a legokosb észen!
Ím a boszu, melynek tisztátalan gőzi
A fényes napot is néha befelhőzi!...
Szerelem, magában is elég kegyetlen;
Szerelem mint bosszu, csupa telhetetlen,
Míg jajba nem űzi, gyakran mind a kettőt:
A tárgyat, a szívet, amely vele megtölt.

Lajos úgy értette, hogy Beneventótul
Károly kicsi haddal délre ugyan lódul,
Nem tudni: Szalernó? Aversza? Nápolynak?
Mivel útak onnan háromfele folynak.
Ennek hogy az útját valahol elvágja,
Teszi most ki éltét magyarok királya;
Istvánnak azonban nem mond erről semmit:
Azt hiszi, hogy benne bíznia nincsen mit.

Vajda elébb nem hisz a maga fülének,
S ellene szól (mintha nem is értené meg),
Hogy a király oly kis hadat által küldjön
Ellenséges földön, a nápolyi völgyön.
"Vezetem, nem küldöm" Lajos riad - "érts meg.
Lebeszélni róla te ne is kisérts meg,
Hanem a háromszáz lovagot jó karban
Készítsd velem útra, holnapi hajnalban."

Mit volt tennie más? Vajda kiszemelte,
Ki az ifju hősök java, lángja, lelke;
Mellőzve csak önnön Laczfi rokonságát,
Mert a király szívét - érzi - gyanúk rágják.
Útra nehéz szívvel hajnalba' bocsátja; -
Toldi Lajost reggel megütődve látja,
Holdas arany pejjén hogy a háromszázzal
Az apadni térő folyamon átgázol.

"Nosza, kobzos, nyergelj! s utánok eredve
Hirt te nekem hozz, ha kerül is éltedbe:
Király hova indult e maroknyi haddal,
Külön a seregtől, kora virradattal?"
Szót fogad a kobzos, s noha el nem éri,
Szemmel a porfelhőt s nyomokat kiséri
Szintén öreg estig; akkor irányt vesztve,
Elbódorog, a vad Cserríti hegyekbe.

Olaszul német hang üti fülét nyersen,
Kopja nyeles vége is a hátát versen:
"Ki, mi vagy, és hol jársz? Le, hamar!" Leszálla,
Most kell, hogy a kobzos magát feltalálja!
"Vagyok olasz ember, a Tarántó híve,
Magyarok sergétől jövök épen íme,
Hogy az ellenségről hírt vigyek uramnak:
Hol, hogyan és merre, mi szándékkal vannak?"

"Áj, hisz ez a kobzos!... (igazat mond szája,
Kém ez, lesi mit tesz magyarok királya,
Aztán »köd előtte köd utána« menten,
Járt a magyar hadnál, míg én vele mentem).
Most igazat szólj, mert a fejeddel játszol:
Szokott-e Lajos még, mint azelőtt másszor,
Kevesed magával lovagolni félre?
S hada hol van? meddig haladott már délre?"

"Az titok, azt tőlem megtudja - nem ám ti,
Hanem egyedül csak uram, a Taránti." -
"Nem-e? majd meglássuk! de ne légy oly gyermek:
Mi vagyunk, háromszáz gyalogi Wernernek,
Kinek ura mostan Durazzói Károly,
(Titkot előttünk hát nincs mi okért zárolj)
S esküt teve annak, mi pedig utána,
Lajosnak eladdig leskődni utána...

"De felelj nekünk az előbbi kérdésre:
Hol időz? miben jár? mit vehetél észre?" -
"Igen! elárultok, haszonért eladtok,
Tudom, a zsoldért ti sok ház ebe vagytok."
"Ejnye bolond! értsd meg velejét a szónak
Hogy az urunk esküt teve Durazzónak,
Hogy a magyar királyt élve elfogatja,
S Nápolyba' bilincsen a kezébe adja."

"No, ha így van, most hát -" válaszol a kobzos,
Mialatt a szája' s szeme' vége fodros -
"Megmondhatom én is, de nem a lábának:
Hol is a gazdátok? neki, vagy urának."
"Károllyal a gazdánk levonult már délre:
Csak oldd meg a zsákot! vagy eme kardélre
Esküszöm, hogy mindjárt, e szempillanatba'
Markolatig döföm jó kardomat abba!"

Megszeppen a kobzos, úgy látszik, erősen:
Ha ez így van, titkát nem rejtheti ő sem,
"Jöttök" felel "épen a készre, kapóra,
Soha ily szerencsés hely, alkalom, óra:
Lajos át fog kelni száz főnyi csapattal,
Holnap-e, még kétes, vagy utóbb pár nappal
Conturszi alól, a másik táborához
(Gondolom), és itt vág által Averszához."

Vágtak bizony erre hunyorított szemmel
A zsoldos katonák egymásnak örömmel:
Három is egy ellen: könnyű ez a játék
És a szegődött bér, mondhatni, ajándék.
"De mérthogy a dolgot jobban meg nem tudtad?
Most mi nap-éj számra lessük temiattad?
Térj nyomodon vissza, s hozz hírt: mikor indul?
S nem hoz-e több népet, a száz lovagin túl?"

"Uraim!" felelt ő, s görnyede, has-fogva -
"Ne küldjetek engem e sárkánytorokba!
Most is csak nehezen szabadultam én meg:
Magatok közől egy jobb lessz oda kémnek."
De szegény (kivált így) hiába szabódik,
Pihenjen, azt mondják, a felkelő holdig,
Akkor, ahonnan jött, lovagoljon vissza,
De ne késsék, a hírt szaporán meghozza.

Vajda pedig kedves ura miatt gondban,
Öccseit és Dénest hivja alattomban:
"Fiam és testvérim, a király ma reggel
Maga is elment a parányi sereggel.
Veszedelem éri utban, igen tartok,
Mert Károly és Werner, meg a zsoldos kardok
Ha Beneventótul a sikra leszálltak,
Félek, hogy azóta egymásra találtak.

"Nosza hát, egy-kettő! paripát nyergeltek,
Amerre király ment; ti is útra keltek:
Nincs-e hamar szükség innenti segélyre?
S hogy a Durazzói levonult-e délre?"
A négy fiatal hős gyorsan fogadá azt.
Maga mellé ötven jó lovagot választ,
S merre Averszának a völgy öle tágult
A király nyomain sebesen elszáguld.

Toldi meg, a kobzost várva türelmetlen,
Maga is épen már vala készületben,
Mikor a négy Laczfi kis csapatát látja:
Nosza, Pejkót ő is utána bocsátja:
"Már megtudom - úgymond - mi az oka ennek."
Akkor egész este, éjszaka is mennek;
Hajnal előtt rájok szembe jön a kobzos,
Körülállják a hírt, amelyet ő most hoz.

Elmondja: királyt itt hogy akarnak fogni?
S hogy szedte reá? most az első dolog mi?
"Csak az a baj (szétnéz), hogy kevesen vagytok."
"Nem!" - felel egy mély hang - "hol ez ostor csattog."
S pattanta erőset egy valaki hátul.
Tudják, hogy a hang jött a veres baráttul,
Aki ha velök tart, ötvenen se' fáznak
A szemibe nézi három gyalog száznak.

Vezeté a kobzos oda, hol fektökben
Feketéllnek immár, sürü völgyi ködben;
"Talpra!" kiált egy őr; - dejszen, ugorhatnak:
Álmos ijedtség néz egy katonát hatnak.
Körül-körül, mint a jó csikós szokása,
Tereli tömegbe Toldi karikása,
S míg ő üti szélről, ha ki mozdúl, képen:
Kötözi, mint kévét, a többi középen.

Útra legott Dénes erölteti nyáját,
Viteti mind hátán a cepe-cupáját;
Lesz nevetés, lesz taps a magyar tábornál,
A "királyfogókat" gúnyolni kört formál.
De Lajos minderről nem tud vala semmit,
S hallva, Durazzót, hogy várnia nincsen mit,
Mert az Szalernónak vonult e vidékrül:
Folytatta az útját, s odaért baj nélkül.

Toldi pedig vissza nem mene Dénessel,
Hamar útat vesztett koboz-énekessel,
S monda: "tovább nincsen Laczfi körül helyünk:
Jöszte, Averszához mi is általkeljünk."
S minthogy ez a kobzát, amaz is fegyverét -
Hordja hátán házát, kebelén kenyerét:
Hosszu tanakodás erre nem is kellett,
Hanem elkocogtak, eleven fütty mellett.

Gondolta-e? vagy nem álmodta meg ő se'
Ki van e tábornál közel-ismerőse?
Szerető rokonja, szép unokahúga?
Gyöngyszem, zordon acél foglalóba dugva?...
Kont kis seregével ide Averszához
Szakadott, s azóta (noha fűhöz-fához
Fordul bátyja iránt), maga sem remélve,
Szegény öreganyját biztatja levélbe'.

Mert, bár soha szóval nem mondta királya,
Ezer gondjai közt is jut szeme rája:
"Kár még ez a gyerkőc ide a halálnak,
Maradjon ez élve, hős csemete szálnak!
Nosza, vidd el, bátya, s te viselj rá gondot.
(Szólt, mikor út közben elereszté Kontot),
Nincs a fiú harci hajszára megérve:
Könnyebben egy várnál ülhet, oda-félre."

Hallott Anikó hirt a csoda-barátrul,
De annyi mesével toldva, elül, hátul,
Hogy abból sohasem hámozza szegény ki
Bajnok erős bátyját, aki test-szerénti.
Várta tehát, majd várt (ha várta, ha nem), mert
Kegyelemszó nélkül hazamenni nem mert:
Tán harcai végén, ha könyörög szépen,
Megadja király azt, győztes örömében.

Még a viadalnak sem próbálta sorját.
Volt alkalom erre, de nem volt bátorság,
Képzelete olykor ha nekibogárzott,
Az elinduláskor remegett és fázott.
De lángba csapá most a király megjötte,
Ki az egész tábort karéjba gyüjtötte,
S Lányi folyó hidján, melyet is Kont védett,
Tarta csupán ennyi tüzelő beszédet:

"Hát, magyarok, vert nyáj - másszor ugyan bátrak -
Ily messze a vártól biztosak a sátrak?
Ez a saruszijjnyi folyamocska véd-e,
Hogy haza nem futtok, anyátok ölébe?
No, imádkozzatok, hogy ki ne apadjon,
Ideig-óráig menedéket adjon:
Én magam a régi sáncok előtt verem
Királyi sátramat. Magyarok, ki velem?"

S fordítva serényen holdas aranypejjét,
Mutatá kardjával hada régi helyét,
Melyet új földhányás jelöl és nagy dombok,
Körötte lapályos, vizenyős rét, zsombok.
S indula háromszáz bátor lovagával,
Kit Conturszi alól hozott le magával;
Mellette királyi sötét lobogója,
Endre halottképe sápad alá róla.

Csak az ámulatnak mult el az a perce,
Míg tépett fonalát köti az ész össze;
Csak amíg a füsti elszáll, mikor lőnek,
S visszajön hallása a siketült főnek:
Riadásba tört ki mind az egész tábor,
Megragadá harckedv és diadal-mámor;
Éjszaki szél szárnyán - mondják - ez a lárma
(Noha majd egy mérföld) elhatott a várba.

S hozta Jakab mindjárt a had-erősítést,
Megvédeni akik védik a kerítést,
Hol elébb Giléti s Kont tábora állott,
Ha nem siet, élve nem marad egy szál ott;
Mert már, a királlyal, az eleje harcol,
Hátulja sátort szed, igavonót hajszol,
Közepe nyúlt rendben, nyúló rohanásban
Szemmel, ohajtással résztvesz a vívásban.

Anikót elsodrá a vágy is, az ár is,
Csak visszakiáltott: "Bence, gyerünk, bár is!"
Nem állhata ellen a királyi szónak
S a deli, szép ifju, bátor buzdítónak.
Bence maradt volna örömestebb távol,
Motyogott is egy szót az agyafúrt lyányrol;
De fejvakaró gond s karcos kötelesség
Csak utána rántá, nehogy baja essék.

Míg a háromszázzal maga ment előre
A király, helyt állt a tábortanya őre,
Fogadák népünket zárt fegyveres arccal,
Hogy majd visszavetik véres nagy kudarccal
De mikor belátták, hogy több a kettőnél,
S hadat a sáskánál, hadat a felhőnél
Tetemesbet jőni, melynek soha vége:
Egyedül futás lőn szivök reménysége.

Lajos a futókat messzire nem űzi,
Győztes lobogóját egy oromra tűzi,
Hova majd sátrát is rendeli hogy verjék,
S ahova belátszik az egész vár-környék;
Hanem onnan azt is egyszeribe látja,
Hogy amit elfoglalt, még peres a gátja,
Perleni birtokból kell neki fegyverrel
S költeni sok jó vért a daliás perrel.

Mert Jakab, ugrasztván a futóit szembe,
Maga is közelg már rohanó harcrendbe;
"Ahol, itt nyom agyon" szól Lajos "ha késem!"
S szágulda fogadni a tág kapu-résen,
Mert egyebütt védi meredek part s árok,
Legalább, míg a had utána szivárog,
Melynek közelít már ugyan első része, -
S megered a harcok farkas-üvöltése.

Ott Lajos a három válogatott százzal
Jakabot bevárta, szívbeli fohásszal,
Hogy az Isten most is céljára segélje
S lovagi kalandban ritka szerencséje.
Foly iszonyu "kinn a farkas, benn a bárány!"
Betörni kivülről ezer élet árán,
Fordítni belőlrül, sort sor után vissza,
Mint a barázdákat veti kormánydeszka.

Jakab ötször-hatszor, mint eleven falnak,
Fejjel nekiront a maroknyi magyarnak,
Sor sor után mindég vissza, hanyatt szédül;
S már gát van előtte maga emberébül:
Akkor veszi észre, hogy az oldalárok
Csak alig van védve, kicsi a dandárok:
Nosza! gyerekség ezt hátban megkerülni;
S kezd a diadalnak előre örülni.

De Lajos már látta, hogy hátratekinte;
Hogy teli a földvár csapatival szinte,
S Jakab seregébe, mielőtt bemászhat,
Veri, mint vas éket, ama háromszázat,
Vas éket, amelynek ő maga az éle;
Ugrat Jakab ellen, hogy megvíjjon véle;
Kétfelül is a harc foly szörnyü robajjal,
Mint erős hajó küzd recsegő jégzajjal.

Láncsára közel van az olasz vár nagyja,
Lajos a rúdat hát csipejénél hagyja
S karddal sújt le Jakab sisakos fejére,
Hétszeres halál volt amit odamére,
De kardját az olasz félreüti játszva:
"Hm! ha csak olyan kell, hát olyat is látsz ma -"
Mond Lajos, és hátrál; s meg előre törvén
Védi magát és ví, mint lovagi törvény.

S lőn viadal, hosszas, váltva megújúló,
Hajszálnyi hibán vagy eseten fordúló,
Hogy rajtafeledik, kik közelebb állnak,
Szemök' e játékán a szörnyü halálnak.
Hol az olasz támad és Lajos a védő,
Hol visszaszorítja makacs ellenét ő;
Kard, paizs, és lónak szája-ügyessége
Pontot se hibázzon, mert különben vége.

Vége is, úgy látszik, a bátor olasznak,
Társai, mert már dől, segítni szaladnak,
Lajos egy szúrását hóna alá lopta,
Hol a mell- s vállvértet kapocs összefogta.
Szécsi, az Ivánka, már emelé kardját,
Hogy dőlni segítse olaszok hadnagyát,
De király megtiltá neki szóval, szemmel,
S hagyta, hogy elvigyék, mondva: "vitéz ember!"

Hanem ekkor, mint nagy rengetegét sásnak,
Tipratja tömegét a gyalog láncsásnak,
Mely a lovak közt és lába alatt fetreng
S lelke szakadtából átkot és vért ökrend;
Vissza sok ott is még, mint taposott féreg,
Fordítja fulánkját - erőt ad a méreg -:
Sok jó lovat, embert orozva leszúra
E harc, mely a földből veri most fel újra.

De Lajos, nyil-, kopja-sűrü zivatarban,
Nyomja elül, nyomja ellenit oldalban,
Serege utána s körül a sövényből,
Fut már ki, mint forró víz habja edényből.
Diadalon edzett bizodalma ernyed
A várbeli népnek, hogy a hír is terjed,
(Mint széltül az erdőt gyors láz ha kilelte).
Hogy elesett Jakab, az egésznek lelke.

Nem igaz volt; - tudják, akik álltak környűl,
Hanem a hír, amint távolodik, szörnyűl;
Sokan azt is mondják, hogy a csata veszve,
Fut a derékhad, s ők kirekedtek, messze.
Lőn háborodása az egész harcrendnek,
Csak az édes élet van előtte mindnek:
Azt ha belophatná mégegyszer a várba,
Fegyvere, jól szerzett neve - vesszen kárba!

S ekkor Lajos, amint kedveze az óra,
Kulcsos nagy Averszát megnyargalta volna,
De Jakab a hosszú ostrom alatt gáttal
Körül ásta-véste, ló nem mehet által.
Az egész környék egy össze-vissza árok,
Beléje vezetve nagy lusta mocsárok;
Gyalogja hol átbú s kicsi lovassága,
Ott is védi karók sűrű sokasága.

Lajos ezt belátván ameddig ellátott,
Nem akar ily drágán ostromlani gátot
Hadait mindünnen kürtölteti vissza,
S kicsi veszteséggel tanyára behozza.
Ott az utóhad már, - s az öreg Giléti
Szép aranyos sátrát fölvereté néki,
Fogadja örömmel, fogadja csudálva,
A többi vezér is ott süvegel állva.

S körülhordva szemét, szól az öreg nádor:
"Hazajöttünk ismét! ismerős e tábor:
De, ha király volnék (Felségedet kérem)
Büntetném az ilyen tettért a vezérem."
Mosolyog Lajos rá: "Van idő: bátorság
- Jobban az ősz gondnál - dönti csata sorsát;
Szerencse serényé; - no, de öreg, már most
Kell űlni, kerűlni rendesen a várost.

"Mert széles, erős öv veszi körül, láttam,
Mindenfele árok, sűrű palánk, gát van;
Hadunk, bekerítni elegendő sem lesz:
Küldök Laczfi után, másik seregemhez."
Küldött is azonnal, megírta levélben:
Jöjjön ereszkedvést, hagyjon mindent félben;
Károlyt s a Tarántit, ha lehet, elvágva,
Új zsoldosival hogy ne jusson a várba.

Nem vehetett részt e mai ütközetben;
Mert tanyahelyéről most ért oda sebten;
Hol a hadat délnek látja lehuzódni
S nem látja, ki ellen, hova mennek, Toldi.
Küldi tehát kobzost, lásson, tudakozzon,
Neki e dologról szaporán hírt hozzon:
De Noé hollója odavész hírével,
Későn jöve csak meg, - már csata végével.

Hova lett a kobzos? - Amint futa délre,
Hogy a harc folyamát közelebb szemlélje:
Paripát vőn észre, mely nekivadultan
Visszafelé száguld, s hozza urát - holtan.
Kengyele felcsúszván tartja egyik lábát,
Maga, tört virágként verdesi a kápát,
Fiatal, sőt gyermek nemes apród, látja,
Megesett a szíve: "hátha megél, hátha!..."

Szembe lován a vad lovat addig űzte,
Míg megállíthatta, vezetékre fűzte
S vezeté jó távol egy szakadék-érre,
Hogy megmossa sebét s bekötözze, félre.
Sebet ugyan kívűl nem lát, se' pedig vért,
Tán sisak elrejti, vagy az acél ing-vért?
Azt levevé, ezt is már oldani nyúla,
Ki is oldta félig: de hogy' elámúla!

Sisak alól hosszú hajadonhaj omlik,
Kebele is duzzad, hogy a vért kibomlik;
Odakapott kézzel, noha öntudatlan,
S szeme nyílt a holtnak, másik pillanatban.
Kebelét baljával megijedve rejté,
Másikkal az erszényt öve megől fejté
S oda tartá esdő, néma tekintettel,
Ha menekűlhetne a szüzi élettel.

Látva, felel kobzos: "Ne legyen félelmed!
Magyar vagyok én is, Lajos hada mellett,
Csal e ruha... de te, angyala Istennek,
Hol jársz közelében ily veszedelemnek?"
"Ha magyar vagy, akkor lovag is vagy" monda
A szűz "köszönöm; - de tégy fogadást nyomba',
Hogy utánam nem jársz, nem tudakolsz, s ajkad
Ez egész dologról, míg akarom, hallgat."

Fogadá ezt kobzos, noha fájó szívvel,
Mert bizony a lelkét lába elé hévvel
Odaöntené, ha nem tudja regéből,
Mily próbát követel leány a legénytől:
Volt, ki egész évig, háromig is néha,
Lőn az óhajtottért fogadásból néma;
Lóra segíté hát rendbe hozott fékkel,
S megvált a leánytól, vékony reménységgel.

Anikó pedig (mert ki nem ösmert már rá?)
Haza ment, hol Bence nagy szomorúan várá,
Miután a harctért hiába kutatta
Össze soká, most sír, kesereg miatta.
A dolog így történt: előre, csatára
Sodrá Anikót a rohanó had árja,
Pedig érzé magát ugyan átkozottul
Amint lova meg-meghorkant egy halottul.

Mert ahol most jártak, csata helye már az.
Anikó borzongott, szeme sem volt száraz
Maga körül látván iszonyát a hadnak,
Véresen és csonkán akik ott jajgatnak.
Vissza se' fordulhat - de kifelé, szélre
Törekedék, hogy majd ott eloson, félre;
Kijutott, megállt, hogy egy kicsit nézzen szét:
S látja, gyalog, vérben rogyni le, kit?... Bencét.

Felfordult a világ vele és előle,
Vissza, hanyatt, ferdén a lovára dőle
Ki hogy ezt megérzé, s nyakán laza fékét,
Nekivadult s vitte lomha nehezékét.
Bencének azonban hogy' esett eleste?
Maga ő magának ezt a bajt kereste,
Mert, hogy Anikóval lovagoltak széltül,
S búcsúzni akartak már a kapuféltül:

Láta halott-szerben feküdni egy tisztet...
No, Bence barátom, ki az ördög kisztet,
Hogy leugorj azt a holtat kizsebelni?
Hét számra fogod a seb helyét viselni!
Kardjával a holt - míg rajta motoz, görnyed -
Úgy üti orron, hogy hala mindjárt szörnyet,
Maga is azt hitte; - de hogy ez valónak
Nem bizonyult, most megvallja Anikónak. -

Vette Szalernónál királya parancsát
Laczfi vezér, hová odaért mostanság,
De falait máris körül özönlötte,
Hajóit a révben hamuvá égette,
Ugy hogy menedék nincs se földön, se vizen,
S a vár kapitánya titkon odaizen,
Hogy ezer aranyért a várost feladja; -
Nem lenne szavának máskor foganatja.

Hanem a királynak sietős parancsa:
"Rögtön az ostromot, bárhol veszi, bontsa" -
Kényszeríté vajdát urához sietni,
Liliomos aranyt ezret lefizetni.
Pedig ebben csel volt: a mestere Károly,
Ki beszorult, jövén a hegyesebb tájról,
Ide Szalernóba, hogy kikötőjében
Átvegye a zsoldost, mely érkezik épen.

Tudnillik az olasz parton e napokba'
A Taránti herceg, Génuától fogva,
Szedeté a zsoldos katonát hajóval,
Fényes igérettel, de csak üres szóval;
S minthogy maga Nápoly nyilt tengeri város,
Ide Szalernóba, mely kikötős, záros,
Rendelte a zagyva sereget hogy gyüljön,
Durazzó hadával itt hogy egyesüljön.

Ami meg is történt; - hanem a gyors vajda
Hamarább, mint Károly vélte, ütött rajta,
Beszorítá őket, el is a tengertől;
Most hemzseg a város gyülevész embertől,
Akik nem akarnak harcolni hitelbe,
Lázonganak inkább, zsoldot követelve;
Hogy ezt kiteremtse, Károly egyet próbál,
S a várkapitánynak maga ezért jót áll:

Tűzze ki nagy pénzért magyarok zászlóját,
Küldje a vajdának kenyerét és sóját,
Ha seregét innen másfele fordítja
S kapuit a város neki meg nem nyitja.
Laczfi siettében elfogadá, mondom,
S Aversza felé ment a nápolyi úton;
Károly meg, a pénzből zsoldosinak vetve,
Tolvaj hegyi hágón vezeté sietve,

Hogy elibe vágjon a királyi hadnak,
Mielőtt a szoros útba nyomulhatnak,
Hol a Vezúv-hegynek mossa lábát tenger,
Nehogy Laczfi elébb elzárja sereggel.
De hegyi mászásban annyira megkésett,
Hogy dugva találná haddal e szűk réset,
S ha másfele nem tér a vajda, valóban
Ott rekedne Károly ez egérfogóban.

De így a szerencse kisegíté Károlyt,
Idején elérte palotás nagy Nápolyt,
S hamar egyesülve Taránti hadával,
Siet Averszába, ezzel, s csapatával.
Johanna pedig már hajón, kikötőben
Az utolsó kockát várja lepergőben,
Hogy tengeren aztán szökve iramhasson; -
Csecsemőjét otthon hagyta a rossz asszony.

Laczfi a szűk útra benyomúlni nem mert,
Mely a hegy lábánál követi a tengert,
Nehogy a Taránti, ha kevés is népe,
Szárazon, vízen kárt tegyen seregébe';
A hegyet is nézi, s erejét a szélnek,
Mely a hamut, füstöt leszitálja délnek:
Megijedhet attól az ember, az állat,
Ki olyan nem látott, s nagy zavart csinálhat.

Megkerülé hát e füst-tarajú hegyet,
Melynek tüze éjjel fölgyújtja az eget;
S lefelé haladt a nápolyi mezőre,
Szomma kicsiny várát hagyva balon félre.
Mikor elvonult már, csak utócsapatja
Vala hátra, melynek Dénes a hadnagyja,
Hát ime, a kis vár olasz őrállói
Követ, nyilat mernek a nyakukba szórni!

Csak leszökik Dénes: "Félre itt a lóval!
Utánam, ki legény emberi hágcsóval!"
S maga rohan, fejét paizsával fedve,
Ugrik is a falnál egy hosszu németre,
Akit ő tart zsoldban, s most a vállán tartja
Míg a fal ereszét kézzel megragadja,
De felyülről nagy kő németre zuhanván,
Ott függ vala Dénes, egy csonka gerendán.

Nem hazudok - mert nem az ujjomból szoptam -[1]
Várbeli, több száznál rohana rá ottan,
Láncsa veri vértjét, szekerce sisakját,
Ő mégsem ereszti bal kezivel a fát,
Mialatt a jobbja véd is, öl is, vág is,
Míg tiszta lesz a hely, és annyira tág is,
Hogy acél rugása hős ifju inának
Fölvetheti oda, hol elleni állnak.

Ott hamar oly szérűt nyese vitéz kardja,
Hogy bátran utána jöhet a csapatja,
Körül elfoglalni mind az egész párkányt,
S kitűzni a zászlót: Laczfi fehér sárkányt.
Eközben az atyja lehaladt Nápolynak; -
Ütheti helyét már Lajosnak, Károlynak; -
Őrhadat és rendet e városban oszta,
S magával a kisded árva királyt hozta.

Kit is a nagybátyja fogad a lelkébe,
Veszi a dajkától királyi ölébe,
Nézi, hasonlít-e néhai öccsére,
Szíve sugja neki, hogy ez az ő vére.
Öltözteti bársony aranyos ruhába,
Fényes követséggel indítja honába
Szerető nagyanyja hogy gondját viselje,
Megölt fia helyett fiává nevelje.

De különben Laczfit fogadá csak lanyhán,
Gyanuját, szó nélkül, egyre tovább fonván:
Hogy a hercegeket bebocsátá haddal,
Úgy tetszik neki, hogy késett akarattal.
Szomma is ingerli, - s ott a fehér sárkány
Mintha csúfot tenne liliom-virágán;
De hallgat ezekről, s vele, a vezérrel,
Mint azelőtt, tervet, tanácsokat érlel:

Gyűrüvel a várost körül ők hogy' vonják,
Mindenfelül össze, holtra hogyan nyomják,
Vizet, élelmet hogy' zárjanak el tőle
Szorítva csak égi, puszta levegőre.
Laczfi javaslá ezt, mert az evő szájak
Megsokasodtak benn. Tetszett a királynak,
Bár maga hír-szerzőbb diadalért ége,
S hogy legyen a harcnak röviden már vége.

Laczfi tanácsában nem is leve kára,
Belátta Lajos ezt maga nemsokára,
Mert szökni a zsoldos, s állani nem bérért,
Kezde által hozzá, csak puszta kenyérért.
Ezek elmondák, hogy odabent az inség
Nőttön-nő, lovát már eszi az ellenség,
Egymást, ha Lajos még tartja tovább zárva
A fejér zászlót hát bizonyosnak várja.

Nagyítva beszéltek; - hanem a városban
Igazán nagy szükség, élelem is rosz van.
Úgy hogy kiüt ottan mindennemü kórság,
Eped a nép szomjan, s nagy a halandóság.
Megpróbálta ugyan egyszer a Taránti,
Nem törhet-e délre, a Laczfi során, ki:
De vissza szoríták négyannyi erővel,
Sok leesett állal s vérbe borult fővel.

Össze tehát gyűltek az urak nehányan
Jakabhoz, ki volt még sebe miatt ágyban:
Lajos, Fülöp, Róbert Taránti vezérek,
Károly, Lajos, Róbert Durazzó testvérek,
Mind királyi herceg, Lajosunknak vére.
Kezdé a beszédet a Johanna férje,
Jó szerrel az őrség hogyan menekűlhet?
Mert nagy az inség, de nagyobb a réműlet.

Ugyanis egy zsoldos - nyomba reá többek,
Kik minap a várba, s Génuából jöttek -
Ledobban az őrön melyet épen álltak,
Pajtási is aznap, mind, kik vele bántak.
Hónuk alatt támad rút kelevény kéke,
Egy óra, egy-két nap: s az erősnek vége;
Ijedtében a nép nem tudja, hová lesz:
Hogy a hírből hallott fekete halál ez!

Rettenet e szóra állt az urak közt be,
Csak egy hirtelen ész nem pihen a közbe:
Károly szövi tervét, az idősb Durazzó:
"Hát csak feladásról lehet - úgymond - a szó?
Hisz' amennyire én ösmerem e várat
Van kifelé innen földalatti járat -
Igaz-e?..." a kérdést fordítva Jakabhoz,
Jól tudja pedig, hogy semmi remény ahhoz.

"Van" - felel a várnagy - "s vezet egy fülkébe,
Hol sebet orvosló szent Január képe
Áll, kicsi kápolna módjára, egy dombon,
Vár s az ostromlók közt mintegy középponton;
Sarkon lefelé jár tetemes kőtábla
S útat nyit... az ellen, a halál torkába;
Inkább menekűlnénk szembe kitöréssel:
Király sátra előtt mit nyerünk e réssel?"

Közös értelem lőn, feladni a várat
Szabad elmenésre, ha kegyelmet várhat
Mind az egész őrség csupasz életével,
S a magyar király ezt igéri hitével.
Csak maga Károly nem akarja letenni
A fegyvert, - nem akar földönfutó lenni,
Hagyni Calábria főfő hercegséget,
Tekervényes útat gondol ki e végett.

"Igaz" - így szólítja Lajost a Tarántit -
"Volt hűhó valami bajvívás eránt itt,
Eldönteni a pert a magyar királlyal, -
Még volna idő: de nem lehet azt szájjal..."
Láng csapta föl erre a Taránti arcát,
Testvéri kiáltják: "Rokon, ez cudarság!
Ki hiszi, hogy most már Lajos elfogadja, -
Véren vett országát vissza nekünk adja?"

Taránti pedig szólt: "Legyen! én kiállok,
A magyar királlyal viadalt próbálok,
Nem is az országért, csak ennyi kevésért:
Fegyverrel, vagyonnal szabad elmenésért."
Jakab ellenzé, mert nem ismeri, monda,
Azt a kezet, mely őt ide, ágyba nyomta:
"Akarom ismerni!... s ha mindennek vége:
Legyen legalább ott, becsületes vége."

Hirnököt aznap még külde izenettel,
Vissza is a hírnök jött oly felelettel,
Hogy Lajos a vivást, igen; elfogadja:
Nézze kimért helyről mindkettejük hadja,
Közepütt bajmester, mindeniké álljon,
Három igazlátó is közel a tájon,
Olasz és magyar, kik a viadalt nézzék,
S lovagi törvényben, igazán intézzék.

Ezek (a magyar Kont, Bánfi, Bebek - három
Olasz úr is annyi) szélyel a határon
Indultak keresni viadalra helyet,
Találtak is - épen szent Január mellett.
Semmi gyanút nem költ a kicsi kápolna,
Mintha ez a lesre alkalmatos volna:
Mai élő ember kevés tudja eztet,
Magyar és olasz vét előtte keresztet.

De tudja Durazzó, s hivja legott Wernert,
Hogy venne magához ötven erős embert,
Nagyot igérvén, ha éjjel a kápolna
Régi fedett útján oda béhatolna,
Hol a viadal majd közel esik reggel;
Bántani azonban Lajos királyt nem kell,
Csak mutatni mintha életére törne -
Egy hajszála se' lesz tette miatt görbe.

Azután Lajosnak általüzen titkon:
"Tőrbe sietsz, hagyd te a viadalt, rokon!"
Ha elhiszi s nem jő: nyert ügye van nála,
Ha nem hiszi s eljő: igaznak találja.
Sok van a rováson, érezi szükségét,
Hogy megkoronázza hazudott hűségét;
Kegyelmet ezért, s ha most nem is országot.
Endre' fia mellett remél gyámolságot.

Megütődött rajta Lajos eleinte:
Nem állni ki, szégyen, mert már megizente,
Kiállani... ej, mit! Károly szava semmi,
Tán csak gyáva nevet akar őrá kenni.
Mert ha veszély volna, ő meg nem izenné,
Inkább hiszi, csúffá hogy örömest tenné; -
Hallgat ezért erről, de vigyázó gonddal
A lehetőséget megbeszéli Konttal.

100

Fejét teszi rá Kont, hogy az lehetetlen;
Puszta gyep, egy nyúl sem bújna el ott lesben.
Nézi a két tábor belül a két árkon:
Nincs kopja, nyil onnét mely annyira járjon;
Ki van adva még is; jó lovagok száza -
Forgós süvegét Kont mihelylest fönn rázza,
Száguldva repüljön, hogy urát megmentse; -
Senki nem is gondolt az öreg kő-szentre.

101

Kötve tehát fegyver-nyugovás az napra,
S a kettős viadalt kitüzék holnapra,
Mit is a táborban megneszel a kobzos
S viszi a barátnak: mit szól e dologhoz?
Toldi gyanítá, hogy nincs e sor őszintén,
S hajnalba' megindult, fel az árok mentén,
Kívűl, - egyrészt, hogy a viadalt is lássa,
De, ha baj lesz, kell ott jó lova futása.

102

Felbukkan a várt nap kéklő hegyek ormán,
Két részben a két had sort veszen egyformán,
Bajmesterek futvást ide-oda járnak,
Közepütt a bírák zászló alatt várnak.
Oda néz minden szem, minden kebel elfúl,
Minden fül a kürtszót lesi már, innen, túl;
Megharsan az egyszer Kont jeladására,
S két lovag egyszersmind rohan a tusára.

103

Páncél fedi testök, sisak az orcájok,
Úszni levegőben látszik paripájok,
Két liliom: két toll lebeg alá hátra,
Előre feszítve háromöles dárda:
Megűl a Taránti - odanőtt a lóra,
Kengyelben Lajos áll, előre hajolva,
S hátrafelé messze nyújtja ki jobb lábát,
Hogy rúgva is azzal lóditsa a szálfát.

104

Már kőhajításnyi lehetett a távol:
Csak elejté lábát Lajos, a rúdjával:
Nyil a jobb combjába sebesen fúródék,
S láncsavető lába ereje feloldék.
Ezt látva Taránti, kapja lova fékét,
Nem tudja, mi lelte nemes ellenségét,
S bámul, hogy előre látja törni Wernert,
Feddi kemény szóval: hogy jött oda? hogy mert?

105

De német a szóra nem ügyel semmit se,
Szalad emberivel, hogy körülkeritse
S boszut álljon végre magyarok királyán,
Maga szakállára, nem színre, csinálván.
"Árulás!" üvölt Kont s integet a száznak,
"Árulás!"... a bírák kardrántva vitáznak,
"Árulás!" a magyar tábor riadozza
S veti mint kopját, e szót az olasz vissza.

106

Vágtat elő a "száz" ura védelmére,
De vége Lajosnak, mire oda érne,
Ha barát - hogy merről? nem ügyelt rá senki -
Ott nem terem és a királyt meg nem menti.
Veri le a zsoldost, közel érc bunkóval,
Szét is az ostorral, nagy ökörhajtóval,
Hogy dög módra hever keresztül egymáson, -
Maga Werner eltűnt a sötét nyiláson.

107

Kont veszi, a százzal, királyt védelembe;
De már az olasz is indult vala szembe,
Mikor a lovasság kitörését látta:
"Elárult a magyar!" dühösen kiálta.
Harc ottan az elsők közt iszonyú támad,
S foly bele két részről mindig had után had,
Míg az egész síkság úgy hánytorog attól,
Mint a sötét árvíz rút iszapos habtól.

108

De nem a Taránti viszi népét harcra:
Sisak alatt lángol büszke lovag arca,
Érzi, hogy ez Károly embere és dolga,
Szégyelli halálból, hogy így megcsufolta.
Érzi, hogy a vár is, ügye is ma vesztén,
Kisiet a harcból hamar útat vesztvén,
S megered nyom nélkül egyenest rohanva
Nápolynak, a révbe, hol várja Johanna.

109

Rést a magyar had közt futni talált erre:
Mit ügyel sívó harc egy rideg emberre,
Ki, szorúlt kócsagként, leszakítva tollát
Ragad egy halottról s tűz magyaros csalmát?
Mindenki előre vágja magát karddal,
Mindenfele harsog a boszus magyar dal,
Mindenfelül összébb szorul a vár alja,
Sáncait magyarnak elözönli rajja.

110

Ott a falon kívül, mint külön erősség,
Áll régi kolostor, benne olasz őrség,
Ugyanaz, hol Endrét orozva kiolták;
Giléti-fiúk ezt hárman ostromolták.
Atyjok akará így, s tüzelé dandárját,
Hogy oda szállítsa sebesült királyát
Addig is, míg a vár maga be lesz véve;
Nagy bút neki szerzett szomorú hűsége.

111

Mert, hogy a kastély már el vala foglalva,
Ime, hozzák öccsét s egyik fiát halva,
Domokost a fiát, meg az öccsét, Jánost:
Képzelje akárki e jelenést már most!
Maga a király is esetét megszánta,
Hogy kitevé öccsét, fiait, dorgálta:
"Felséges uram!" szólt inkább zokogáskép' -
"Ha előre tudom, se cselekszem máskép'."

112

Urok' így elhelyzék tiszta, födött helyen,
Hol védve nyilaktól s hulló kövek ellen,
Mert már beszorúlt az olasz őrség nagyja
S falairól most a viadalt folytatja,
Nem, hogy meg akarná tartani a várat,
De tudja, halálnál egyebet nem várhat;
Kívül is azonban a kapuknál harc foly,
Melyekért az őrség esze-veszve harcol.

113

Mikor aztán a hirt bevivék Jakabnak,
Hogy déli kapun már magyarok becsapnak:
Nagy kegyelem-zászlót vonatott tornyára,
S megadá a várost életre-halálra.
István, ki a harcnak vezeté e részét,
Percre megállítá hada betörését
S futa királyához, hova gyült egyszerre
A többi vezér is a megadó jelre,

114

Megtudni, hogyan kell az olasszal bánni.
Volt, ki javaslá, mind' kard élire hányni;
De Lajos megtiltja: semmi se' történjék,
Csak a kaput tartsák megszállva, és védjék;
Benyomúlni nem kell, mert belül a várban
(Szökevénytől tudja) fekete halál van;
Őrzeni a várat, mostanra elég ez:
A többire nézve majd ha üdül, végez.

115

Táborral a várost keriték hát övbe,
Haddal az elfoglalt kapukat megtömve;
Madár ha keresztül, szellő ha repülhet,
Vagy az illanó füst, - más nem menekülhet.
S mindjárt, sebe amint enyhületet vészen,
(Nem volt veszedelmes ama húsos részen)
Jakab esdeklőit bocsátja magához
A király, s a várnép felöl így határoz:

116

Adja ki a várnagy - s még ma jelenjen meg
Színe előtt minden fejedelmi herceg,
Taránti, Durazzó - Lajos úgy, mint Károly,
Hallani tetszését a maga sorsáról.
Adja ki a zsoldos katonát is, Wernert,
(Kit az áruláskor egyszerre megismert):
Azután az őrség, lerakott zászlóval,
Kivonúlhat békén, a rajtavalóval.

117

Öröm és aggódás tért ezzel a várba:
Nagy öröm a népnek, mely a halált várta;
Zavar és aggódás a királyi vérnek,
Mint kiket, ugy szólván halálra, kikérnek.
Lajos eltünt: most ők lakolnak miatta,
Wernert se' találják (Károly eliktatta
Még a harc elején, mert ily tanu nem kell,
De szívesen ugrott maga is meg Werner).

118

Biztatja azonban őket a Durazzó:
Az egész dolog nem oly igen borzasztó,
Ismeri nagylelkét a magyar királynak,
Rokonit nem bántja, ha elibe állnak.
Ha Johanna esnék kezibe, vagy férje
Nem állana jót, hogy valami ne érje:
De hisz' ők mit tettek?... s ha szólni találna,
Őérte megenged, van érdeme nála.

119

Lajos a Tarántit nem annyira bánta,
Nemes ellenfél volt párbajban iránta;
De a zsoldos Wernert - az iránt nincs mentség -
Parancsolja, rögtön hogy előteremtsék.
Csak midőn Jakab és a hercegek esdve
Bizonyítják, hogy nincs, keresték keresve;
Akkor valamicskét engedve johádzott,
Rokonit jobb szemmel tekinteni látszott.

120

Ezeket rangjokhoz rendeli hogy illőn
Étellel-itallal meguralják kellőn,
Lakják a kolostor egyik üres szárnyát,
Tiszteletül őrök folyosóit járják;
Jakabnak ajándék, s útra gyalog kólya -
A népnek adassék háromnapi zsoldja,
S fegyvereket, zászlót kapunál lerakván,
Fegyveri közt nyisson útcát nekik István.

121

Így ezek áldással kivonultak szépen:
De félelem és-vés az urak szívében:
Mint a kalickás vad, ide-oda járnak,
Szökni lehetetlen, kegyelmet se várnak.
Képzelhetni tehát, hogy' ütődtek által.
Mikor a királytól, sebe gyógyultával,
Izenet jött egy nap, hogy öröm-pohárra
Rokonit ma-este szívesen elvárja.

122

Oszlopos és szellős, írott palotának
Kapuján testőrzők elibök nyitának,
Belül is kétoldalt állnak vala sorral,
Összevegyülvén sok füstfogta szoborral.
Elül mene Károly, - arca nagyon sápadt,
Látva körül e sok eleven kőlábat;
Ismeri a termet: hiszen ott dőzsöltek
Endrével, kit azon éjjel meg is öltek.

123

De megéledt aztán róka merészsége:
Magyar urak jöttek főhajtva elébe,
Kik ott a királyra várnak vala többen,
S rokonit uroknak fogadák legszebben.
Lajos akará igy; - most maga belépe,
Mosolyogva jött, de homloka' környéke
- Mint nap ha alásüt fekete fellegnek -
Látszott e mosolytól annál sötétebbnek.

124

Lajos az asztalfőn, - oldalt s vele szemben
A királyi vérség ült le szabott rendben;
Hátrább e kicsinynél, s lentebb egy arasszal
Magyar uraknak volt terítve nagy asztal:
Ott Laczfi elől, s a püspök a zágrábi,
Giléti, Bebek, Kont, Kanizsai, Bánfi,
Szécsi, Druget s mások ülnek vala többen,
Amint öregebbek rangban vagy időben.

125

Nem tiszte a lantnak olyatén szolgálat,
Hogy megénekeljen minden egyes tálat:
Tudnivaló, hogy volt sok is ottan, jó is,
Drága nemes bortól megeredt a szó is.
Kelyh az urak előtt csak arany, ezüst áll,
Hanem a királyé velencei kristály,
Hátra nyujtván, abba masszai bort töltet,
Rémséges a jókedv, mit arca eröltet.

126

"Herceg uram!" - fordult szembe Durazzónak -
"Állj mostan elébe hamar e szép szónak:
Piroslik ez a bor, mint az öcsém vére:
Így csapom a földhöz e nap örömére!"
Elképed a vendég, magyar, olasz egyre,
Haja Durazzónak mered és áll hegyre,
Makog is, de torkán szava görcsbe fúlad;
Mire Lajosból így tör ki az indúlat:

127

"Gaz herceg! ez óra halálod órája.
Te valál az első - emlékszel-e rája?
Ki a pápa szivét Endre ellen birtad -
Ím leveled róla: tagadd, ha nem irtad!
Azután, hogy öcsénk - nem királyi székhez -
Juta cinkosidtól gyalázatos véghez:
Nem te valál aki, vádolva Johannát,
Sietél, hogy bosszunk' ellene lovalnád?

128

"Hűséget ajánlál írott leveledben,
Míg azt, ki miénk volt végső rendeletben,
Mária hercegnét elrabolád tőlünk:
Azt hitted, ez a seb beheged, míg élünk?
Majd nyomozást kezdél - farkas a juhok közt -
Hogy előlünk eltégy minden tanut, eszközt,
Mi által a bűnnek megleljük a szálát,
Igazán büntessük jó Endre halálát.

129

"S hogy bejövénk haddal: avagy Akvilánál
Nem te valál, haddal ki elibünk állál?
Ki, magad tettetvén ide-oda hűnek,
Akarád gyümölcsét szedni ama bűnnek?
Leszakad e gyümölcs, ma szakad le: érett..."
Károly szemet égre fordíta fehéret,
S bizonyítá esdő eskü-bizonysággal,
Hogy iránta nem volt szíve hamissággal.

130

Eleve hogy Endrét gyülölte a pápa;
Vétett-e, hogy haddal béhivta jogába?
Máriával, úgymond, bátran kele össze,
Miután Lajosnak más lön eljegyezve;
Színre Johannáért harcolnia kellett,
De hadát szétküldé már Akvila mellett:
"Bízom a Jézusban - vére nekem zálog,
Hogy nálad kegyelmet, irgalmat találok."

131

"Igen, eloszlattad Akvilánál serged"
Veti Lajos vissza "miután szétvertek;
S szaladtál, hogy üszköt szórj ellenem ujra,
Hogy lángba borúljon lábam előtt Púlya.
Közelébb, hogy tőrbe csalnak, megizented:
Ki veté azt a tőrt? nem a te bérenced?...
De veled én hosszan mit feleselgetek:
Biráid előtt állsz: urak, itéljetek!"

132

E szóra, legények lekapák az asztal
Tetejét, amint volt terítve damaszttal:
Fekete alatta marad a felsőnek
Feszületet arra s egy kaponyát tőnek.
Térdre az olasz húll, kiki széke mellett,
Magyar uraknál is szűkül a lehellet,
Csak néztek az egymás halavány arcára -
De szavazni kellett, életre-halálra.

133

Életre ki merne?... kezdé az utolsó:
Jön feljebb és feljebb az az egy komor szó,
Mint a haldoklónak elébb lábába áll,
Ugy csúsz mindfeljebb a komor, hideg halál.
Mikor a szavazás kerül utoljára
Laczfi Apor István erdélyi vajdára,
Felálla nyugodtan, erősen, mint szikla,
Szava mérsékelt, de szemiben egy szikra:

134

"Felséges uram" - mond - "a győző jogával
Kénye szerint bánhat a király, foglyával:
Hanem ez itélet a törvényben semmi,
Bíró e dologban csak az önkény, nem mi.
Lakomára jöttünk: minek e feszűlet?
Magyar olasz ellen törvényt nem is űlhet;
De, ha úgy akarja, teheti Felséged;
Esedezünk mégis bocsánata végett."

135

"Ugy-é, vajda uram?..." komoran Lajos szól -
"Most értem a dolgot, értem nagyon is jól:
Meghagyom, e cinkost rögtön kivezessed,
S magadé ha kedves, fejét leüttessed!"
Laczfi a zokszóval indúla előre,
Vezeté Durazzót a király testőre,
Megragadá Vesszős Fülöp az ajtónál -
Most, a merész élet nem egyéb vértónál.

136

Vajda jelentéssel mire visszatére,
Meghallá, hogy már Kont a had fő vezére,[2]
Amiért kimondta "vakmerően a szót,
S pártolta előbb is, bújtatta Durazzót."
Lajos ezt megtiltá, hogy el ne temessék,
Ablakon a kertbe oda alávessék,
Hol temetetlen várt késő kegyelemre,
Mint utcai koldus, öccse, szegény Endre.

[1] Laczfi Dénes tette történeti episod. L. Szalaynál. (II. 199.) A. J.

[2] Quod factum (István letevése) multis dicpliculit et ipsum
Stephanum voivodam exacerbavit. Chron. Bud. A. J.

TOLDI SZERELME - Tizenegyedik ének - Arany János

Arany János

TOLDI SZERELME - Tizenegyedik ének

,Igy állá boszúját meg...'

Ilosvai