Arany János

VARGA MIHÁLY[*]

Jár a török, mint valamely sáska,
Magyar nemzet akkori csapása.
S hol a helyet megszerette fészkül,
Ott nyaralni, ott telelni készül.

Ott legelni, hol mezeje nincsen,
Ott aratni, hol vetése nincsen,
Ott szűrni be, hol szőlleje nincsen,
Ott tüzelni, hol erdeje nincsen.

Restelik ezt szalontai hajduk,
Török-tatár nem fogna ki rajtuk:
De hiába! oly kevesen vagynak!
Engedni kell hétszer annyi hadnak.

Engedni, - de nem esik az ingyen,
Vér foly elébb minden kis göringyen;
Mindenik ott hagyja keze szennyét,
Míg magukat a várba bevennék.

(Itt több versszak hiányzik)

Mintha szemén volna farkas-hályog,
Tapogatva fel s alá kovályog,
Hej, de hiszen mindeneket jól lát,
Csak egyet nem, kedves eladóját!

Szíve döbben, foga megcsikordul,
Mely felől jött, arra visszafordul,
Oda vág, hol legsürűbben járnak
A sötétben mozgó török árnyak.

"Ide, ide, gyermekem, leányom!"
Azt se tudja, merre felé járjon.
Mint kutyákkal, dühös bika, szemben,
Azt se tudja, hogy melyiknek menjen.

Sűrű nép közt, sűrű éjszakába.
Vagdalódzott, se hallva, se látva,
Míg kivivé a harcnak folyása,
Mint fatövet víznek áradása.

--------------------------------
-------------------------------

Vége van a vérontó csatának,
A magyarok a várba jutának.
Szegény Varga csak egyedül jár most,
Kerűlgeti nagy busan a várost.

Ott ahol ma, túl a Köles-éren,
Nevezik a várost Csere néven,
Cserebokor volt akkor időben,
Terme somot, terme kökényt bőven.

Ott csikorog Varga Mihály hajdú,
Lyánya miatt érdekeli nagy bú,
Lyánya miatt, annak életéért,
Százszor inkább a becsűletéért.

Hányja-veti, mi teendő légyen,
Zsuzsikáját hogy ne érje szégyen.
Ólálkodik a török tanyánál,
Mint a farkas sompolyog a nyájnál.

Köleséren átvezet egy palló,
Van megette húsz török őrálló,
Dehogy álló, mikor mind úgy alszik,
Horkolása vizen is áthallik.

Most legelébb Varga Mihály gazda
Egy nagy követ arrafelé hajta
Kő a hidat nagyon megdöbbenti,
De fülét sem mozditja rá senki.

Azután megy - nála van már készen
Amire most, tudja, szükség lészen, -
Átsuhan a gólyalábu pallón,
Sorra tekint a sok renyhe alvón.

Kardjaikat elkezdi kihúzni,
Próbálja, ha nem tudnak-e úszni?
Sorra szedi puskáikat szinte
Elmeríti a Köles-ér vizbe.

Nézi akkor, hol van a tiszt, látja,
Horkolóját legjobban az tátja.
Sok famohát töm bele a nyitján,
S átcipeli a Köles-ér hidján.

"Meg ne moccanj, ha életed drága"
Mondja neki, jól a földre vágva -
Nem is mozdult, még csak nem is hörgött
Azt gondolva, most viszi az ördög.

Megkötözé jó erősen gúzzsal,
Épen úgy bánt még két darab hússal,
A negyedik izgett-mozgott volna,
Hanem ennek a nyakát eloldta.

Hagyta akkor alunni az alvót,
Maga után felszedi a pallót -
S foglyainak a szemét bekötve,
Messze hajtá az éjjeli ködbe,

------------------------------

(1850)

[*] Valami elbeszélés akart lenni Szalontáról. Kezdete a
"Nagy-Szalonta nevezetes város", mely megjelent külön. A. J.