Babits Mihály
A
«FIAMHOZ»
1913.
(Aladár fiamnak és barátomnak, most is
a régi szeretettel, ajánlom.)
I.
Daloljak mindenről, csak róla nem?
Szerényen, későn, mégis megjelen,
egy
drága gyermek, a fiam valóban,
lélek szerint, mert
mint apát a gyermek,
rég úgy tekint: s én friss lelkébe
róttam,
mi bús lelkemben friss jövőre termett.
Legszebb
virágaimnak ifju kertje,
új tükröm, melynek tisztít
tisztasága,
legárvább három éveim neveltje,
fonnyadó törzsem
ültetvényes ága.
Ó, három év! és férfi lett a gyermek!
Láttam
homlokán az első szerelmet.
Mohó szemekkel falta a világot,
s
láttam szemében, amit szeme látott.
Szeme szűrőjén szűrtem a
világot
s így elkerültem, ami csunya benne:
úgy néztem mindig
e gyermeki szemre,
mint nyugtatóra,
melytől szeliddé enyhült
sok vad óra
s könnyebben forgott lázas mutatója,
mint selymes
olajtól a zökkenő gép.
Amikor éltem vihara szövődék,
mikor vád
árnyalt, gúny lövellt felettem,
mikor kinevetett, akit
szerettem,
csodálva néztek csalódott barátok,
s éhező lelkem
önmagába rágott
és elmém daltalan volt, téli kert,
melyben
csak szívem rossz harkálya vert
únt zajjal fáit kinra
tépegetve,
és inségem volt biztos szeretetre,
mint
nyugtatóra,
fiam lett fáradt éltem biztatója,
a biztató, a
biztos szeretet.
S én most éneklem ezt a gyereket:
úgy
jelenik meg ritkuló dalomban,
mint piros levél ritka őszi
lombban.
II.
Csupa önzés vagy lelkem és irigység,
mert
magadat szereted e fiúban,
gyémántlélektől villogó szemében
új
életre szüzen születve, mint új
tükörben régi magadat csodálod,
s
új lelkét régi magadért irigyled.
Ha ott kezdhetnéd, ahol ő ma
kezdi,
oly szűzen, újra! Ó fiam, de boldog,
de boldog is vagy,
egy gyermek szivével
és egy tudós eszével. Ily tükörben,
ilyen
lélek tükrében még az élet
ragyog mint egy szegényes gyertya
fénye
egy gyémánt gyönyörében visszaverve.
Az én lelkem is
volt valaha gyémánt,
de szénné égett annyi lassu tűzben:
sötét
most s nem ver vissza semmi fényt!
Számodra meggyujtottam ezt a
szént
a makulátlan szeretet tüzével,
mely minden nemzedéket
összekötve
amit az idő milliókra bontott,
egy nagy
lélekké forrasztja hevével,
s egyetlen küzdő gondolattá
olvaszt
apát s fiút, és mestert és tanítványt.
Számodra
meggyujtottam e tüzet,
hogy friss gyémántod frissen verje
vissza,
megsokszorozva, ifiak szemébe.
Ó bár úgy mint a hűvös,
tiszta gyémánt,
fénylene lelked s soha el nem égne!
Nehéz
kívánság! Minden szeretet
bilincs, és minden örökség teher.
S
én mit hagyok rád, milyen kincseket?
Sok súlyos munka hitvány
kezdetét,
félig kigondolt gondolatjaim,
el nem mondott, el nem
ért vágyaimmal,
a meg nem tett kötelességeket,
kétségeimnek
vívódó hadát,
életlen éltem, és álmatlan álmom.
