Babits Mihály

A MANDARIN RÉME

Bölcs és vén és mandarin vagyok,
mindent szeretek, mindent tudok.
Este lugasokban üldögélek,
asszonyok csókolják lábamat,
s úgy öntik el lelkemet a kéjek,
mint a fürdőt a patak,

s akkor úgy süt rám a lampion,
mint a hold süt át a patakon,
ahogy látják a halak; de halvány
gömbje eltorzulva hirtelen,
rózsaszín, áttetsző papirarcán
egyszerre csak megjelen

egy keserves, rettentő vonás,
melytől szemem porcellánja vás,
fogam vacog, és mandarin-lelkem
földön csúszik, mint silány kigyó,
akit megzabáltan és betelten
bunkajával sujt a pór,

s már vonaglik. Óh mit ér a kincs,
mit ér sárga selymem és a tincs,
süvegemnek gombjai mit érnek
s bölcsesség és csók és hatalom,
ha lelkemben fintor lesz a fénynek
tánca, és a lampion

rám nevet, mint fitosorrú rém,
s halk sugárfogakkal mar belém,
s szememen, át úgy pislog agyamba
síri-durván hályogos szeme,
mint egy útszélen felfordult bamba
koldus hitvány szelleme?