Babits Mihály
A TITKOS
SZÉL
(Úti emlék) Taormina, 1928. május.
Emlékszel-e a titkos, forró
szélre?
Mint
egy kisleány,
ki egész éjjel sírt, vörös, dagadt szemekkel
ébred - »Óh
a moszkitók!« - nyögtél amint kijöttél
reggelizni sárga
japán-selymedben... »Ennyit ér a
csipkeketrec! a habos
szúnyoghálók! a tornyos ágy! Úgy
összecsiptek! vak vagyok!« -
Alattunk a szent táj örök operadíszletét
kitárta.
Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a
szezón.
Amerika leányai visszahajóztak a tüzes
olasz karokból,
s mintha a hivek fogytán egy régi zárda
elárvul, ránk maradt a
nagy hotel, s mint büszke várurak:
tátongó termek, drága
függőkertek dus lépcsői, mind
mienk, s a völgy szédületes
hajlásain könyöklő várta
minket lesett, s árkádok és balusztrád,
s este ablakok
pazar sora gyult egymagunk tiszteletére, a
szakács
magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva
várta
ébredésünket reggel a palota mint királyokét,
s meghitt
mosollyal Mario, kedves pincérünk... aznap is
ő jött elénk,
sajnálva: »Szép signorinák szemének árt a
scirocco!...«
S
emlékszel, hogyan bámultunk? - Scirocco? - De hisz
egy pálmaág
sem ing, de hisz vak csöndben a magnóliák,
meredtek a
naspolyafák, és terraszokról terraszokra
oly mozdulatlan hullt a
lomb mint elvarázsolt vizesés. -
ȃp ez az, signor, ez a mi
sciroccónk!... fojt a levegő,
a gégében homok kapar, s biz aki
nincsen ideszokva,
könnyen duzzasztja föl szemhéját a száraz
viszketés.
Nem érzi, signor?«
-
Óh,
alig tudtam már nyelni! Különös
reggel volt; kásás borulás feküdt
forrón a kaktuszokra.
A titkos szél! Baedekerünk egy régi
theátrum mesés
romja felé vitt; kétfelől guzsgolt a
kaktusz-karaván
s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram
sodra,
mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz.
A
titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy
árny
fojtott, szirom se libbegett, de a hullámok
vitusodva
rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a
nehéz
hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai
messze
már jazz-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya!
A szezón
meghalt: s mintha bús üzenetét a szenvedés
küldené, titkon,
ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn;
s a föld, a nagy betegszoba,
lázak leheiben pozsogna,
ugy fülledt, fojtott, fult a titkos,
forró szél, s tapadt egész
csontig: a mozdulatlan szél!
Az
Aetna csöndesen pipált,
mint egy vén és közömbös ur: emlékszel? s
lomhán, nem mozogva
a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel
ültek és
kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.
Nyugat,
1930. II. 138-139. l.
