Babits Mihály
A VÉN
KÖTÉLTÁNCOS
I.
»Nosza feszítsd ki font
köteled
kösd lábra táncos cipellődet.
Fogd kézbe hosszú
súlyzórudad:
tudnád-e még, mint egyszer tudtad?
Amíg élsz,
ugrálj! Lássuk, hires!
Győzi-e jobban más ha kiles?
Kilestük
titkod, csináljuk is
még néha-néha cifrázzuk is.
Lépted
habozó, bokád remeg,
könnyekbe vakul gyönge szemed:
de a mi
falkánk halad, halad
előre, vissza könnyen szalad.
Felhők
mezője lábunk alatt:
mit bánjuk, mi van a felhők alatt!«
II.
Addig beszélnek: fogom magam
kihozom
súlyos aranyrudam
fölveszem táncos cipellőmet
vonom kötelem
felhők felett.
Jól tudom, mi van a felhők alatt:
szájas
mélységek, szúrós falak.
Mint roncsolt arc a fátyol mögött,
olyan
a táj és rajta a köd.
Szikla kisebzett, föld megrepedt.
Görcs
húzza össze a hegyeket.
Borzong a bozót, az erdő fut,
lázas a
város, elakad az út
minden bérc fojtott tűz-csobolyó
vonaglik
ágyában a négy folyó.
III.
Kínpanoráma! iszonyu sors!
Óh bús
bátorság, mire sodorsz?
Bár volnék könnyű, hólyag gyanánt,
ne
látnék semmit, jó vak gyanánt.
Szirt engem öklel, tűz nekem
fáj
fojtó folyó és tályogos táj.
Kásás hidegláz! zöld
szédület!
Lerúgom táncos cipellőmet.
Szorul a szívem,
ámolyodom
vad vízbe ejtem aranybotom.
Óh folyó, ránts le
iszapodba!
Vak tűzz, égess el kicsapódva!
Temess el, erdő!
taposs el, út!
Boldogtalan ki magasan fut.
Hegedűk hervatag szava, párás
virágok
illata, mosolyok szomoru zamata,
szivembe hasztalan
vet új zenét csirátok,
csirázni sziklaként nem hagyja bánata.
Ó milyen bánat ez! Milyen kór? Melly
bal átok
fogant meg? Melly adósság szörnyü kamata?
Talált ebet
növeltem, játékos barátot,
s gonosz szelindekké nőtt, rámvicsorul
foga.
Tán árva magamért, tán az
emberiségért,
talán csak semmiért... Ah, értse, aki még
ért
valamit, bánatom... Szók, szók, ti pártütők,
kik hajdan ami volt értetlen,
megsugátok,
és fegyverré a bút edzé harmóniátok,
mért hagytok
így dadogni most a világ előtt?
