Babits Mihály

A VILÁGOSSÁG UDVARA

Ismeritek a bérházak fonákját,
mely valamely üres telekre hátall,
a függőlegesen leszelt tetővel
- akár az utca hasadt volna szét -
a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat,
s köztük a puszta, sápadt, síma sárgát,
amelyen nem fog semmi napsugár,
s a szomszéd ház egyenes árnyékának
éles vonala elömlik, elolvad?
Ismeritek a négyszög-mélyedést
a hosszú, keskeny, apró ablakokkal,
melyeknek barna, szűk keretjei
egymás fölé ritkásan sorakoznak?
Ismeritek zugán a tört árnyékot,
hová lihegve jőnek meghüsűlni
az utcakölykök nyári délután,
akik kiszedték a kerítés lécét
s gazos tagon métázva gondtalan,
kalap hiján a nap fejükre tűzött?
Ismeritek az árnyas mélyedést,
hol egymagában, hűsebb alkonyattal
lábat emelt s usgyé! a kóbor eb!

Jöttek egy reggel hosszú mérőfával,
spárgával, léccel; - ástak, kerítettek
s meg’ méricséltek; póznát vertek szerte
s táblát aggattak: »Bemenet tilos!« -
Majd ujra jöttek malterral, kalánnal,
téglával és szekérrel: ástak, raktak,
fából nagy állványokat eszkábáltak,
léces hágókat, deszkaemelettel,
azon dongott sark, csoszogott papucs,
nyikorgott a talyiga kereke;
görrent a csigás téglaemelőgép
s párosan hordta piros útasát. -
Majd szünt a munka; nyult a téglamű
csokrot s fedélt nyert; eltisztult az állvány,
leszállt a hágók kettős emeletje,
- deszkánként hordta hosszu tengely el -
és meztelen maradt egy friss uj háznak
még szűziesen fehér homloka.
Száradt a ház. A lakók beköltöztek,
uj számozást kapott az utcasor
s a mélyedést mindenki elfeledte.

Csak a házmesterné, ha reggelente
seprő s lapáttal végigjárt hatalma
szemektől elrejtettebb szögein
- míg nyelve is lapátként hánya piszkot -
vagy a cseléd, mikor kiszórta a
frissen tört váza drága cserepét
- ügyetlensége kárát palástolni -
ama hosszúkás keskeny ablak résén -
vagy, eleinte, még az asszony is,
ha gyertya nélkül, mert a gyertya drága,
kamrában néha szerte rakosgatván
levert a polcról hébért, köcsögöt,
s boszankodék a szomszéd új falára
mely árnyékával kis tárát betölté -
csak ők emlékeztek hálásan olykor
e csöp szögletnek létezésire
s nevezték német szóval, mely be sem megy
versembe: Világosság Udvarának.

Lucus a non lucendo - mert valóban
a világosság nem hatott ide
s mélyét nem érte soha napsugár,
csak oly kevéssé mint a kútak mélyét,
csak peremén vetett rövid szegélyt
napszak szerint, felváltva, más falára.
Mélyén tojáshéj, váza cserepe,
csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét
és ujságfoszlány, széttépett levél
- ki tudja kinek az írása rajta? -
szűz összevisszaság között hever
szemtől bizonytalan időre rejtve.
Mert bárha néha, lakomák után
egy kábult fej és felkavart gyomor
émelygésében frissebb légre vágyva
kinyitná rése homályüvegét,
tekintete idáig el nem érne,
sötétben veszne el e szurdokalj.

S így míg a nagy ház hármas emeletjén
folyton folyik az élet üzleti
s tenyérnyi hely sincs hol lakó ne nyüzsgjön
a földszint boltjától a tűzhelyig,
melynél unottan gubbad a család,
az első emelet úrilakáig
és a poloskás ágyakig, melyekben
nyomor nyög avagy céda gyönyör izzad:
addig van a háznak egy szöglete
- mint régi kastély titkos rejteki -
hová láb, fény és mozgás el nem ér,
mely némán gyüjti egy jövendő napra
folyton növekvő piszka halmazát;
egy kis hely az élet zajától mentve,
még jobban mentve, mint a temető.

Miért mondám el ezt? Nem is tudom,
csak gyakran oly nyomasztóan jut eszembe,
ha járok a bérházak folyosóin
s kinézek holmi keskeny ablakon, -
s nem tehetém, hogy egyszer el ne mondjam -
Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne?