Babits Mihály

EGY FILOZÓFUS HALÁLÁRA

                       In Memoriam
                       Aemilii LASK
professoris philosophiae Heydelbergensis
              Obiit Pro Patria Anno 1914.
                       In Galicia.

Ész! mikor esztelen csatákba teuton örvény elragadt,
vitted-é magaddal a drága heidelbergai dombokat?
és ha a régi szók gyürűit szellemed megpörgeté,
készen a hivásra multad óriásai jöttek-é
vállukon kivinni a zajból? Vagy, szegény, már rég előbb
a szavak varázs kövéről lesikárltad a bűverőt
és amely évezreken által szítt magába annyi színt
surló szellemed a szent kristályt színtelenre surolta mind?
Ó, hiszen lelkedben nem volt már a szavaknak színe más
mint az építésznek az állvány színe, mint a rajzvonás
színe a mérnök hálójában, - szín és élet, a létezők
szórt pompája, a heidelbergai halmok, a zöld német mezők,
régi nyájas vándorlások szelleme, minden drága táj,
ó, az emlék, melybe minden szónak gyökere mélyre váj,
ó, ez a szókra tapadt vak mult, mely festi folyton a friss jelent:
néma Lét mind, néma Anyag csak, - semmit az Észnek nem jelent
forma nélkül - volt és nincs - s ez a percnyi lét is forma már:
mert az élmény percnyit él, de a forma változatlan áll:
nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt
tiszta és időtlen igazság - forma - zárt és egyre nyílt
új formák felé, az Észnek játszani építősdit és
rakni a formák formáit - míg tisztultan a boldog Ész
állványról állványra hágva, heidelbergai halmokon
túl, az örök Formák honában él, és élete nem rokon
élmények süket életével - minden élmény eszme lesz,
s mint a szélben jégcsapok erdőn, összecsengve levelez,
vagy mint nagy barlangban a hangok, vagy tükrös szobában a fény
egymásból születő sugaraknak mért szövevényeit szövén
- és mi más a sugár, mint önnön útja és törvénye? mi más
mint a Fények szelleme és formája? mint a rajzvonás
tiszta szelleme: szín és élmény nemde ón és kréta mind?
Mit nekem ón és élmény színe? Lelkem lelkebbre tekint:
aki csak formákat épít, építményre nem muló,
bánja is, állványának fenyve milyen erdőből való!
légi ácsként fennen él rajt (s szökken a büszke épület!) -
- Kőműves! le ne nézz az útra, mert lenézni szédület! -

Igy bolyongtál, bölcselőm, a heidelbergai halmok alján,
s ültél mely tanárszobádban; s minden messze volt és halvány,
halmok és szobák és emberek arca; és ha néha, mondják,
nagy Igazság-otthonodban apró tények ritka szomját
mint az édes víz szomját a tenger útasa, mint alantabb
sűrűbb lég szomját a légnek útasa, - érezvén ha lankadt
kézzel este kinyitottál valamely könyvet, hol apróbb
tények és nevek nyüzsögtek, Baedekert, újságot, naplót,
elszédültél, mintha a pallér állványáról az útra néz le
formatelt szemével az apró foltos formátlan nyüzsgésre.

És a vad, formátlan tények sodra egyszer lesodort!

Fények s vak szinek zuhantak; s mint vak napban a szende hold
halk és kölcsönzött világa semmibe sápad hangtalan
és hiába sejted már hogy mégis örökre fenn suhan
láthatatlan a tiszta égen: úgy halálos életünk
halhatatlanná halvasztott formaváza is égbe tünt
földi szenvedő agyadból, nagy Törvények időtelen
szellemegébe, melyek élnek s állnak örökre, bár idelenn
senkise sejtené is őket - és te maradtál egymagad -

Mért nem inkább vitted a drága heidelbergai dombokat?

Ó, ha minden vad zavar ellen, durva szín és durva szó
kínos unalma mögött, mint bűvös talizmán vagy olvasó,
marsok örök monotóniáján túl és túl a poros polyák
földek unalmán, túl a rémes záporok árján, sárkapolyák
rothasztó vizein túl, tisztán élne benned a régi táj,
élne nyugodt tanárszobád, amelyre rágondolni fáj,
elképzelni édes volna - élne talán egy drága szem,
vagy talán csak a kis vendéglő heidelbergai kis hegyen,
ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap,
Kantról és Aristotelesről...!

                                               Ó, de minden elapadt!
s tán ha néha megkísérted gondolatokba öltözött
jaj! kegyetlen gondolatokban, törmelék formák között
rejtező emlékeid alját, tépett formák rongya közül,
(melyekkel magad öltöztetted, büszke rá, hogy jól feszül
forma a formára - mígnem érezéd, hogy tűn a test
s önmagában a gazdag öltöny élni és fejlődni kezd) -
jaj! ha néha megkísértéd ezt a munkás, jól csavart
gombolyagod, melyet vak Fátum összekúszált és zavart,
visszagombolyítani - rendre hámozván a forma dús
hócsipkéit, hogy csipkékből égjen elő az élő hús,
szellem igazságok vak alján a Valóság teste, a Lét,
Tény és Lét, az utolsó öltöny, - s ezt lefejtve tűnjön eléd
élményed maga, meztelen mint hócsipkékből egy édes akt:
élmény: meztelen darab élet, multad színei, logisch-nackt -
úgy megvillant és kisiklott, mintha fognál fürge gyíkot,
mint arany homok kezedben, mennél jobban megszorítod,
vagy a forrás könnyü habja, annál jobban folyik széjjel
ujjaid közt - vagy, ha mélyebb álomból rezzenve éjjel
emléked kerékfogát a percbe hasztalan csüggeszted,
megragadni álmod omló szövetéből... tán a vesztett
gyermekkar varázsszínét! - jaj! szín és álom eloson
s te maradsz egy eltűnt ízzel egyedül a vánkoson.

Ó, de hol van a vánkosod már, tépett Ész, a Nyugalom?
Heidelberga nyugalma hol van? - Messze, messze zúg a hon:
őrült tények Fátuma vitt el, tépte lelked, életed,
s gondolatoknak tépett rongya így lett lelked, életed,
rongy, mint harci köntösöd... egy szó - rongy! egy név... egy könyvnek címe
cím és név... a rongyolt Formák... s egyre vész a rongyok színe -
mígnem... - ó az utolsó percben, (mikor új színt nyert kipergett
véredtől halovány ruhád is) nyert-e színt egy percre lelked,
színt, még egyszer, minden rongyot messze vetve, ős szinét
- mint haldoklók lelke, mondják, újra éli elfelejtett
életét egy perc alatt, a gyermekkornak édenét,
megtaláltad-e még egy percre a heidelbergai halmokat,
Ész, mikor esztelen halálba a vak Fátum elragadt,

míg a Formák és Törvények fenn vezették rég unott
pályáján, tördelve önnön tükreik, e Fátumot
léttelen is működve folyton, lélek nélkül testtelen,
mozgatván e szörnyű világot, ész szerint, de esztelen
változó matériábul a változatlan Tényeket,
szővén millió lélekből a lelketlen Történetet,
gázolván egyenes pályán és süket lábbal és hunyott
szemmel és egy más világból vezetvén a Fátumot.