Babits Mihály

EGY VERSES LEVÉLRE

                    Remenyik Sándornak

Ha nem tudtam mindjárt felelni,
tulajdonítsad zavaromnak.
Úgy forgattam soká kezemben
zengő leveled, mint aki
nézi, nem hibás-e a címzés.
Nem ismersz, messze vagy, barátom!
Ha látnál, hogy fetrengek itt,
már csak a testben élve, már csak
egy nyaláb testi fájdalom,
erőtlen, gondolattalan:
nem írtad volna amit írtál.
A versed édes és kegyetlen.
Úgy hangzik mint a trombita
a nyomorék vitéz fülében,
vagy a halott álmai közt,
aki már feltámadni nem tud,
de a hangot, mely költené,
beszövi az álmok közé,
beszövi kínjai közé
s a költögető hang, a hang
kínok és álmok közt örökre
zeng tovább édesen s kegyetlen.

                   Sorsunk, 1941. 1-2.