Babits Mihály

ESTI IMÁDSÁG

melyben a költő kéri a Múzsát, hogy az elköltözött lelkekért imádkozzék.

Üdvözlégy Máriára harangoz a harang
de meg se hallva hal ki házak közül a hang.
Midőn a föld közömbös, talán a menny megért:
imádkozzunk ma Múzsám a minden lelkekért,

kik bolygva - s vajjon ők is tudják-e, merre? mért? -
nyerik talán az égtől amit a föld remélt;
kik útban és felezve lét és nemlét honát
lesik talán a földtől amit az ég nem ád;

kiket közel megérez a finomult ideg
s sok gyenge nőt sötétben lúdbőröz a hideg;
akiktől fél a gyermek, ha csendben fél maga;
akiknek szenvedése borzongat éjszaka;

kiknek lehére fodrot vet síma tón a hab
és elhomályosul a fényes tükördarab;
akiknek rémes esten ajkukról sir a szél
s ujjuktól ing az asztal s báj koppanás beszél;

kik bolygnak milliónkint teretlen téreken
s kiderül szenvedésük a végítéleten:
azokhoz sok közünk és eleven nincs utunk:
azok közül jövünk és azok közé jutunk.

Ismertem egy leánykát, szép volt és halavány,
és elrepült a lelke egy szennyes éjszakán.
Mit csinál, árva lélek, föld felett, ég alatt?
Sápadt teste azóta a sírban elrohadt.

                                Nyugat, 1911. I. 355. l.