Babits Mihály

GONDOK KEREPLŐJE

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be
   az égi flanellba:
az Isten a földet hóba és ködökbe
   puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
   amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bús tavaszt várják
   szabadon vagy kertben.

Milyen szép lehet most ottkünn a mezőkön
   elveszni nyomtalan;
bújdosni, mint aki maga van a földön,
   az Ürben maga van
s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,
   elsüllyed a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
   mint a szomszéd csillag.

Ott még felröpülne különös madaram
   a fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
   hogy tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
   dalt töredez halkan;
elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme
   rongy az utcazajban.

Ó szegény madárhang! hogy leng száll és szakad
   minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad
   gondok kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
   mint a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,
   s egyedül, bolyogjak?