Babits Mihály

IN HORATIUM

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
  nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök -
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
  örök cseréjükért hálásak
    halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
  mi soha meg nem halt. Halálnak
    köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
  s «nem lépsz be kétszer egy patakba»,
    így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
  s a régi forma új eszmének
   öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
  hadd dalljam rajt ma himnuszát én
   a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
  hullámtörés, lavina, láva
   s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
  légy könnyű, mint a hab s a felhő,
   mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitű pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
  törékeny bár, tengerre termett,
   hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
  százszínű, soha el nem kapcsolt
   kúsza kerek koszorúját fonják.