Babits Mihály

ISTENEK ÖZVEGYE

Mint aki egy zordon,
   fantasztikus regényt él:
betegen szunnyadtál
   s száz év mulva ébredtél...

Óh szomjas borzadás,
   érthetetlen hatalmak!
Amig te aludtál,
   isteneid meghaltak.

Ki jósolhatja meg,
   amit az Idő terem?
Más a nyelv, a szív,
   más talán a szerelem.

Nincs is tán szerelem
   - tömegek és masinák;
Párok helyett falkák vannak,
   nem is emberi világ.

Mégis a Regény fia
   büszke, remeg, kiváncsi,
mert ki másnak adatott
   százada holnapját látni

emberszemmel s ésszel
   századot századhoz mérve,
az Emberpálya ívét
   több nyomig elkisérve,

évek ákombákját
   mohón betüzve, lesve
s egy magnyi cél vagy értelem
   csillanását repesve,

s bár riadt és félszeg
   mégis kissé gőgösen
hordva a Mult titkát
   az új nép közt idegen...

(Óh két kard, egy akol!
   védett, szabad életek!
Ezervirágu kert!
   ezerhangu koncertek!...)

Mint aki egy zordon
   fantasztikus regényt él:
iszonyut zuhantál,
   s nagy káoszban ébredtél.

Véres lábbal gázolsz
   az uj idők gaza közt,
lépni is alig tudsz
   a sok fojtó inda közt.

De, mint szűz, uj földre
   messze kertből jött kertész,
a veszélyes sűrűbe
   szemed kandi gőggel néz.

Nincs itt virág, s ha van,
   elfojtva, lihegve küzd
maga se tudva tövét,
   s mit tehet a kertész, ha nem Isten?

De te látod, érzed
   burjánban is a nemes
csirát, elfajzást, csökevényt,
   s mohón ámulsz: mivé lesz?

Talán kivedlik a gazból,
   s gazdagabban ujra kiszökken,
önnön pór trágyáján
   megedzve és százszor szebben.

Szeretnél meghúzódni
   egy kis szabad helyen, távol:
boldog, ki egy csöpp virágot
   kiválaszt, megment, fölápol.

Vagy szeretnél lángot
   vetni már e rengetegbe,
mint megromlott mezőt
   javítják, fölégetve,

hogy elporlott erején
   új, szeplőtlen flóra teremjen. -
Az Űr főniksze e föld,
   - s tán így tesz a kertész, ha Isten.

                Pesti Napló, 1928. febr. 19. 34. l.