Babits Mihály

JÁSZAI MARI HALÁLÁRA

Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba, nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
  és siratott...
De te éltél, Orestes, s láttad homlokán
a csillagot, amilyen nem égett talán
koldus korunkban senki másnak homlokán:
a csillagot, mely hit volt, fenség, és kemény
magasságok dacával izzó tiszta fény:
hiába már! a csillag elhúnyt, s nincs remény!
  És nincs remény!
Aegisthos úr itt s Klytaemnestra! Alacsony
mimek fertőzik palotánkat: és te bolygsz,
királyfi, rongyban, s nem tudják, ki vagy, mig Ő
elszállt az Ürbe! Hol a mozgókép amely
megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes
hangjának? Elszállt a sugár! Ki hozza vissza?
  Ki hozza vissza?