Babits Mihály

KABÁTDOBÓS, KALAPHAJITÓS!

Vad és hirtelen ízü élet!
már az illatok sűrüsödnek
ugyan ki mondja meg, mikor lesz
az illatból íz?
Illat vagy íz, jönnek és gyűlnek
megcsapva, mint hajdan, a nyelvem
hegyét, s ajkam erkélyét, mint az árvíz,
és szájam padlását elöntve...
Milyen ifjúság!
Igy csaptak meg akkor is, akkor...
bódultan és borulva jártam;
de most, Uram, már négy keresztje terhén
nyűttes életem
hogyne riadna útonálló
tavasz-hadaktól kik minden bozót
mögül lesvén, nem hagynak menni nyugton
kriptám felé - s ne támolyogna
taglói alatt
új márciusnak!? Hát csatázni még?
Pedig én már jobban szeretnék
alázatosan letérdelni mint a
piac közepén
a teve hogy terhét levennék -
de haj! még ostoroz a hajcsár!
Megint tavasz van, hív az erdő.
Gyürökre hát! Kábulva, támolyogva
mégis csak erő,
erő ez mégis! Ifjúság ez!
kabátdobós, kalaphajítós!
vagy rajta, mint vidám favágók
már csattog a fejsze! -
és félre azt ami nehéz: a lélek
izzadt ruháját! Semmi! S még e vers is
úgy akadjon meg az idők bogán,
mint egy ágon a favágók kabátja.