Babits Mihály

KANIZSAI DOROTTYA

Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
   elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
   s különös árnyakat ingat.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
   úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
   ez a tánc a süketek tánca.

Néha egyikünk ledobja magát a földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...
   Némelyik meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik hirtelenül ruháit lerántja
   s mezítelen áll előttünk.

                         *

Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
   mondani, hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
szennyes voltát eltakarja.

De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
   éppen az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya járt erre, boruljunk hantjai
   fölé a vak, titkos rögnek!

Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
   a halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
   mint vadak a muzsikától...