Babits Mihály

KARÁCSONYI LÁBADOZÁS

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
   állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
   telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
   mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
   milyen édes lenne!...

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
   futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
   nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
   nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
   havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
   mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
   A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
   a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
   gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni...
   És én már gyógyulok...
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
   mindent elgondolok...
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem...
   Tapintom tagjaim...
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
   s vár a fény odakinn...

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
   jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémít a tél,
   vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
   Én megyek... indulok...
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
   ha én meggyógyulok.