Babits Mihály

KETTEN, MESSZE, AZ ÉG ALATT...

                     I.

Most a szabad ég alatt lakom
s holdak forognak,
nőnek fogynak,
és mindig nyitva az ablakom.

S az Ég már olyan is lett nekem,
mint a szoba fala, melyet alig
lát meg, aki benne lakik:
kék meztelensége hitvesem.

Igy a messzeség, mint szokott és kopott
varázs, lassankint elveszik:
de annál jobban isszák a közelit
szemeim, e kéjenc mikroszkópok,

kiskutyák játékát, csupa-báj
hempergőzésükkel a pad alatt,
s az ijedt ágra csöppent madarat,
sőt amint ráng a röpülő bogár

valami láthatatlan gumiszálon. -
Igy ráng lelkem is úntalan,
pedig neki is szárnya van,
s kitárva az ablak, hogy messzeszálljon...

                     II.

Vagy bujócskázik csöpp füleid
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás rózsaszín üreit,

s ha néha véletlen kicsuszik
tangensben a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze: szemedbe esik,

s onnan nincs szabadulás!
lelkedre tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,

s összefogóznak, mint két fulladók,
kik néha lihegnek: Eressz el!
néha sziszegnek: Vessz el!
s ölelésük csak annál tapadóbb,

míg menekvésért esdve mindaketten
e bűvös körből: »Nézd, a pad alatt
kiskutyád...!« - mondjuk. »Nézd, a madarat...!«
- S nézzük szomjasan és csüggedetten.

                     III.

Óh kedvesem, még meddig fojtogat
e tagadott, nagy, sivatag szomj?
Lélek vagy te is, asszony!
Szemedben látom a kínokat.

Meddig kacag még kitárt ablakunk,
mint messze tenger
az örvény-fogta szerencsétlen ember
vergődését? E csöpp forgóban rab vagyunk.

Óh kedvesem! fölöttünk csillagok
kerengnek, kikre nem figyelünk.
És hangok hívnak: gyerünk!
Millió testvér várja a rabot.

Óh kedvesem, ez a nagy szabad Ég
üresebb, mint a börtön;
s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,
mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.

Perceink mint homokszemek peregnek:
megöl a homok, ha még süppedünk!
Nyujtsuk segítségért kezünk
az Istennek vagy az embereknek!