Babits Mihály
ÓDA A
BŰNHÖZ
Elbízott erény! hízelegve gyávább
s
korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet
néked
ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő
csokrot
soha nem látott faju új virágból
áldozok, melyet
szakadékok ormán
csentem a földből
vakmerő kézzel,
veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös
hunyort, s örökös virágu
áloe-pálmát.
Nem
neked, természet öröklött bűne,
szerelem, romlás buja zöld
hinára,
nem gerincivó Cytherea, néked
mennyei
kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut
fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult
tétlenség,
csökönyös önkény
s orvosolhatlan
butaság! nemünk nagy
szennyesládaját teletöltő! moslék!
hitvány
szemétdomb! Sohsem érdemelték
nagy nevedet, Bűn!
Mert
te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a
kiváló,
villogó fejszéd a sűrűn járatlan
új utakat
tör.
Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel
mégis bűn, nagy
bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben
ülnek,
félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked
szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes
fejszéd a kezembe! Kenj be
torna-olajjal!
Ó fogadd
ifjú, de derék erőmet!
Rontok, építek! Zuhanó szekercéd
fénye
hullócsillaga tőlem ejlik,
mert te vagy a nagy,
te
vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át
és
új aranymezőt kereső, te leltél
Amerikára.
