Babits Mihály

ÓDA A SZÉPSÉGRŐL

  Zenét Madonna! mily titkos zenét
  hallhatsz a lomha földi légen át,
  hogy minden rebbenésed ütemét
  annak kövesse s néma dallamát?
  Mert kisujjodnak kisebb izromát
  sem mozgatod, ha nem csodás ütemre
  s lépésed úgy, mint táncod és imád
  ünnepi lengés, muzsika a szemre
mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.

  Szférák zenéje ez! Világzene,
  mely szép testeidben hangszerre talált
  vagy e természet minden kelleme,
  mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
  csillagok közt e drága testre várt,
  hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse
  magába gyüjti mind a napsugárt
  s a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is szerencse.

  S vajjon e drága test ha sírba omlik
  s e drága lencse egyszer eltörik
  (ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik
  minden eljut a végső gödörig
  s az ért gyümölcsöt csúf telek verik);
  de ami szép volt, a szépség sugára,
  a fénysugár kiszáll a légürig
  s bár emberszem nem láthatá sokára:
a sugár megmarad, tán istenek javára.

  Tán más csillagban boldogabb halandók
  felfogják majd utazó zenefényét
  évezrek multán újra olvasandók
  bűbájos tested örök költeményét.
  Ó hadd reméljem más egek reményét,
  hová csak akkor ér a fénysugár,
  mely most hagyván el tested szent edényét
  már csillagokról csillagokra jár,
mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.

  A földön képed, szobrod összeomlik,
  eltörnek s majd a föld is eltörik:
  ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik,
  minden eljut a végső gödörig;
  de a sugár kiszáll a légürig.
  Test s lélek meghal: néki nincs halála.
  Nagy távolok új kincsükül nyerik
  és csillagokról csillagokra járva
a végtelenbe száll - tán istenek javára.