Babits Mihály

OKTÓBERI ÁJTATOSSÁG

Távozzál el Uram én tőlem. - Jób könyve

A kórus padján, honnan a rácson át
látni a templom sok kicsi villanyát
  mert az imát villany kiséri
    s új tüze régi Urunk dicséri:

a kórus padján egymagam ülök én,
mint egy kárvallott, elkeserült legény,
  bárány-e, bárány-e vagy farkas?
    Szól a litánia: lelkem, hallgass!

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
  világokat vegyítesz, sujtasz,
    s lelket a lomha rögökben nyujtasz,

te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
  jármodba fogj be, csapj meg engem,
    mért nem örök diadalmad zengem?

Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
  a halni születőknek éltét,
    únt bajok újszerű visszatértét?

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
  az Egy, aki Valaki, mégis,
    akire hallgat a föld is, ég is.

Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassú lidércnyomás,
  de legcsodásabb látomásunk
    te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
  érclelkeddel lelkünkre fekszel,
    századok ülnek el és növekszel.

Kórus padjáról, halld, sürü rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát;
  hatalmas vagy földön és égen:
    adj, magad ellen, erőt énnékem!