Babits Mihály
REGGELI
SZÉL
1909 táján.
1.
Mint kunok űzte bus legény,
szórtam a
kincseket mögém,
és addig szórtam balgatag:
most már maguktól
hullanak.
Itt egy darab, ott egy darab:
lassankint
minden elmarad!
s hiába hintem, egyre jő,
üldöz a vén kun, az
Idő.
2.
Beteg szeretnék lenni már.
Ugy fáj az,
hogy semmi se fáj!
Ha semmi más: e semmi fáj!
Beteg szeretnék
lenni már.
Ó jöjj kór, oltsd ki bágyatag
kézzel a
gyertyás vágyakat,
s mint vén egyházfi, csöndbarát,
zárd el a
szentély ajtaját!
Feledni hogy még van remény,
egy
szelid ágyba fekszem én:
maradj, Remény, te vén csaló!
Nekem a
szelid ágy való.
Ne mulattasson semmi más,
csak ami
képet fest a láz
vagy zenét a csönd ujja sző,
amig a végső óra
jő.
Valaki akit szeretek,
kezemet akkor
fogja meg,
és addig ne eressze el,
mig érzi hogy az ere ver.
De mikor elhallgat az ér,
s fehér
lesz, ollyan törtfehér
a kéz, mint hervadt liliom,
fektesse
végig ágyamon.
És mondja: »Mit az ég adott
(Mint
a virág a harmatot,
ha reggel szelében meging)
könnyelmü kéz!
elszórta mind.«
»Hadd fonnyadjon hát
szárazon!«
Mondja, s ne sirjon már azon!
Menjen el, s
törve, hagyjon ott
mint a szél a liliomot.
Szemle.
