Babits Mihály

TALÁN A VIZÖZÖN...

Irtóztató telünk volt az idén,
mintha meg akarná mutatni a
természet, hogy még ő is létezik,
őt se lehet semmibe nézni, mert
époly gonosz tud lenni, mint az ember.

Koppanva estek le a madarak
az ágról, fagyva ért az őzike
könnye a földre, a vadállatok
bemerészkedtek a falvakba: hány
élet hullott el úton-útfélen!

Bölcs koldusok a szeméttelepen
háltak s a mély szemétbe takarózva
megfagytak. Hisz még a kabátos úr is
majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul
táplált kályhák köhögős tüze mellett.

S a legborzasztóbb, hogy már a tavaszt sem
szabad kívánni! Máskor oly epedve
vártuk, most félve gondolunk reá
hogy több sebet fakaszt majd mint virágot
s jázminillattal hullaízt kever.

S titkos vérszomjunk mégis ezt kívánja!
Vagy mint rossz kártyás, nem bírjuk tovább...
Sujtsd el fölöttünk ítéletedet,
olvaszd meg, Uram, nagy folyóidat
és bocsáss újabb vízözönt a földre!

Igen, tedd ezt, ha tán nem akarod,
vagy már méltónak sem véled vigyázni,
hogy győzzön az igazság és szabadság
bús földeden: ha a zsarnoknak átadsz
s oly állapotnak, mely rosszabb a télnél.

Megengednéd-e, hogy gyermekeink
gyermekei, - gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak, ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?

Akkor inkább a vízözön! Talán
egy bárka majd azon is fog lebegni!
Egy szabad emberpár és jámbor-édes
állatok, komoly elefánt, bolondos
mókus, szép macskák és erős teve.

                               1940. február 13.