Babits Mihály

ÚJ LEONINUSOK

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
  hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám: távoli dörgés: a faluban kocsizörgés,
  gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Kire csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
  csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegy tábor, fátyola távoli zápor;
  szél jön; csattan az ég: porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
  sír és fél a világ: jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
  Hajtsd a szivemre fejed: künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám: bús szemed isteni csillám.
  Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
  a villám, a vihar: boldog az, így aki hal.