Babits Mihály

VADAK A FA KÖRÜL

Amint találkoztunk,
rögtön kezet fogtunk,
az őrültek közül
bujdosva szaladtunk,
bujtunk, kukucsáltunk,
kunyhót építettünk;
bábeli bús felhők
szakadtak felettünk!
És mintha magas fán
volna tanyánk, fészek,
úgy ringattak, ráztak
e vad magyar évek.
De mi összebujtunk
cibálva, zavartan:
furcsa íze volt a
csóknak a viharban.
S már csupaszra téptek
a folytonos szelek.
Napjaink úgy hullnak,
mint elfútt levelek,
s mire szebb idő lesz,
a fa alatt les rég
a fakó mord medve,
a makacs öregség.
Várja hogy leszálljunk
szerelem fájáról,
hogy aztán szétszedjen
emésztő szájával.
Gond, bajok, az egész
hiéna-sereg, mely
a távozó élet
sarkaiban lebzsel,
körülállja fánkat,
s néha összenézünk:
lehet-e még innen
lejutni valaha nékünk?
Óh Szerelem, segíts,
erősítsed szárnyunk,
mert csak a vak égbe
van út innen szállnunk,
egyenest az égbe,
a jeltelen égbe,
vagy annál is tovább,
valami Isten elébe.