Babits Mihály
VERSENYT
AZ ESZTENDŐKKEL!
1928-1933
Mint a kutya silány
házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral
dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a
határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy
kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva,
ruhátlan,
híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra
és hangom
mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből
jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire
fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet
mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott
minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha
szalagokat
találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatuk
maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim,
ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és
sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a
megfakult hangok.
De abban is csak
ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
- mint kinőtt
ruhában - merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok
csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s
botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s
fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: »Mit jöttök
egyre-másra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket
mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S
felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy
szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek
vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi
dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«
