Babits Mihály

VÉRTANUSÁG VÁGYA

                           I.

Vértanut! Vértanut!... De hol nő a pálma?
Fejünkre tikkadt az idők Szaharája.

Óh Isten! van-e még markodban datolya,
vetni magvait egy jövő oázodba?

vagy fáradt ujjad közt ha maradt egy-kettő
pálmamag: azt is már leejted a meddő

semmibe, mint sok bus csillagod!?

                           II.

                                                      Igy hullna
a vér is, a vér is haszontalanul ma.

Bujjunk el, testvérek, félnek a próféták,
hol az Igazság is hamisan fog krétát.

Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,
mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat.

Óh bilincses élet! óh zsákbafutó kor!
Fárad a fény; császár lett a poroszlóból

s görnyedten járnak a hercegek.

                           III.

                                                     És mi már
nem birjuk. A mellünk nyugtalanul zihál.

Sajgnak hüvelyükben a megcsiszolt szavak:
csak nekiindulni, mint a Bolond Lovag!

ragyogva, kitárva, kamaszul és bátran!
s nem is e gép-évek motor-fogatában,

amely csak arra visz, amerre akarják,
amerre számítva csattintja csavarját

a Céltudat kemény ujjhegye!

                           IV.

                                                   Paripán!
S a keresztutaknál ha megállsz, paripám,

szegd föl szép nyakadat a szimatos égnek
s míg hosszú sörényed a Végtelenségnek

szelei borzolják, jövendők és multak
keresztútja mellett ha megállsz tágultabb

cimpával: megérzed valahol talán ott
az Isten illatát! mint lepke a lángot

megleli, ha belehal is!

                           V.

                                             S ha az Isten
fáradt már mint lámpa, mert olaja nincsen:

tápláld te az Istent, aki táplált téged!
égj Benne, ki benned évezreket égett!

Óh paripám! pillém! óh gyenge molyocskám!
tudom, kicsi vagy te hogy Abba lobognál:

de hány mag elömlik szent kéjjel, céltalan,
míg tán egyikben a Jövendő megfogan!

                            Az Est, 1925. VII. 20.