Balassi Bálint

HARMINCNYOLCADIK IMMÁR HOGY AZ CUPIDO MUTATÁSÁRA MEGSALDÍTJA JULIÁT, AZFELÉ MÉGYEN, KIT SZINTE EGY KAPUKÖZBEN TALÁL ELŐ, S KÖZÖL ÍGY SZÓL

ugyanazon nótára

1
Egy kegyes képében az gyászöltözetben
       vallyon angyal tűnék-é?
Vagy ember magzatja angyalábrázatba
       szemeimnek tetszék-é?
Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el,
       lelkem de immár övé.

2
Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét
       jobb részre mind béfedte,
Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit
       énreám függesztette,
De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen,
       csak mintha nem esmérne.

3
Vajha ez az volna, kit Venus fogada
       fia által énnékem,
Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója
       szabadulna igyében,
Szívem nagy bánatja örömre fordulna,
       vég lenne könyveimben.

4
De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen,
       ez bizony inkább tündér,
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya
       szívemnek, amit felvér,
Mert noha szereti, de azért rettegi,
       csak szólni néki sem mér.

5
Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség
       épen mind benne látszik,
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság
       rajta nyilván meglátszik,
Ő szépség formája, illik minden módja,
       mert mennybélinek tetszik.

6
Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam,
       szívem őhozzá készül,
Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl,
       nem élhet nála nélkül,
Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész,
       semmit se fél egyébtűl,

7
Hanem csak őtőle, azkinek kívöle
       vigasztalója több sincs,
Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság,
       semmi világi nagy kincs,
Nosza, én nagy búmban így szólok magamban
       mondván: Lelkem, rám tekints!

8
Egy kapu közében juték elejében
       vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, előszer alítám
       őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába így szólék utána,
       mint istenasszonyomnak.