Balassi Bálint

NEGYVENHARMADIK A FÜLEMILÉNEK SZÓL

azon nótára, Altera inventio

1
Te, szép fülemile, zöld ágak közibe
       mondod el énekedet,
De viszont azellen az én veszett fejem
       mond keserves verseket,
Kiket bánatjában, szerelem lángjában
       szép Juliáról szerzett.

2
Mennybéli szép harmat tégedet mosogat,
       éngem penig könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít,
       hogy oly kemény, mint a vas,
Az én szép Juliám, kitől jómot várnám,
       hogy lenne már irgalmas.

3
Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed,
       mert ülsz híves árnékban,
Éngemet peniglen gyújt buzgó szerelem,
       sülök, fűlök lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz,
       nem úgy, mint én e vasban.

4
Örömmel és szépen csak tavaszidőben
       szép énekeket mondasz,
Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben
       versem oka csak panasz,
Kínomat számlálom, Juliát imádom,
       dolgom nékem mind csak az.

5
Lengedező szellő s híves tiszta idő
       tégedet gyakorta hűt,
Éngemet viszontag örökké való lang
       olthatatlanképpen fűt,
Kegyetlenségével, Julia szemével
       nagy szerelem üttön-üt.

6
Vagy te egészséges, én peniglen sebes
       szerelem nyila miátt,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal,
       mert nem is érzed kínját
Az szép Juliának, kinek szép voltának
       adta lelkem meg magát.

7
Jobb, és mindenekben különböz éntőlem
       te boldog állapotod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten,
       hogy énekedet mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen
       csak arra vészed gondod.

8
Juliát gondolván és szavát hallgatván
       egy kis fülemilének,
Juta bús elmémben ez ennéhány versben
       rendeltetett kis ének,
Kiben állapotja megtetszik mivolta
       igazán életemnek.