Balassi Bálint

NEGYVENNYOLCADIK HOGY JULIÁNAK, S NEM AZ SZERELEMNEK ADTA MEG MAGÁT

[azon nótára]

1
Szerelem s Julia egymás mellett állva
       reám szikráznak vala,
Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő,
       nagy mindenik hatalma,
Egyik szép szemével, másik nagy szenével
       erejét rám támasztá.

2
Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem
       szép szóval szóla nékem:
Add meg - mond - magadot, hatalmomat látod,
       csak kár, hogy vísz ellenem,
Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz;
       lám, régen esmérsz éngem!

3
Nem adom magamot néked, meghidd - mondok -,
       noha mindenekkel bírsz,
De ím, ez kegyesnek holtig rabja lészek,
       mert te csak méreggel írsz
Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe,
       kit csalárdul hozzád hívsz.

4
Ez kegyesnek légyen mind fejem s mind lelkem
       maga kótyavetyéje,
Szép szeme láttára csörögjek vasába,
       légyek kínszenvedője;
Csak öröm mondani, hogy magamot kötni
       látám nagy szerelmére.

5
Vidám Juliának, kinek víg voltának,
       óh, hogy én akkor hűk!
De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték,
       s nem is tudtam, hogy oly szűk
Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már
       rajtam bonthatatlan nyűg.

6
Julia kezében, szörnyű tömlecében
       fejem miképpen esett,
És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbűl
       könnyen értelmet vehet:
Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl,
       az Isten ójon mindent.